Radnóti Miklós: Il faut laisser...

Il faut laisser maison, et vergers et jardins,-
egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
morgom magamban és fülel a barna ösvény
s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
két meztelen bokor mélán utánam bámul,
úgy látszik ért a táj egy kissé franciául;
il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
az égi téreken madárhad vé-je úszkál
és néha eltünik a lassu szürkületben;
a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

Il faut laisser maison, et vergers et jardins,-
Ronsard began a poem so, one of his last;
I’m murmuring it now, and the brown hedge gives ear
as the dead petals of the rose go drifting past;
two rosetrees, melancholique, gaze at me and dream:
the landscape knows a little French, so it would seem;
il faut laisser, -the oak repeats the musing  theme,
dropping a spent acorn on heaped leaves wreathed in steam.

The sun sits int he clouds, and a tethered he-goat
stirs and sets forth, white-bearded soul of melancholy,
and wading through the puddles, wanders round and round;
int he sky’s spaces a great ”V” of birds swims slowly,
appears and disappears in the grey dusk’s shifting;
whispers il faut laisser, Ronsard in earth was laid;
and your pearled sweat, as his, will freeze in that  cold shade.