Radnóti Miklós: Il faut laisser...

Il faut laisser maison, et vergers et jardins,-
egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
morgom magamban és fülel a barna ösvény
s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
két meztelen bokor mélán utánam bámul,
úgy látszik ért a táj egy kissé franciául;
il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
az égi téreken madárhad vé-je úszkál
és néha eltünik a lassu szürkületben;
a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

Il faut laisser maison, et vergers et jardins,-
cominciò cosi, Ronsard, con questa riga, una delle
sue ultime poesie, pispiglio tra me e me, origlia il
sentiero bruno, dal rosaio vola qualche petalo morto;
due cespugli spogli mi contemplano mestamente,
sembra che anche il paesaggio capisca il francese;
il faut laisser, - recita la quercia trasognata
facendo cadere una ghianda stanca sulla terra.

Tra le nuvole fa capolino il sole, un caprone legato
alla corda, gira in cerchio come una barbuta,
bianca melanconia, pestando nella pozzanghera,
nel cielo, frotte di uccelli volano formando una V- u
sparendo di volta in volta nel grigiore lento;
tra le fronde rare, un velo di pioggia fresca si solleva,
il faut laisser, - sussurra, hanno interrato Rosard,
non temere, si geleranno anche su di te le perle del sudore.