Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt!

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.
 
Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.
 
Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
 
S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.
 
1936

Su, cammina, condannato a morte!
Fra i cespugli si sono nascosti il vento e un gatto,
la fila buia degli alberi ti precipita addosso
e bianca di terrore e gobba
si è fatta la tua strada.

E tu raggrinzati, foglia d’autunno!
Fatti rugoso, terribile mondo!
Dai cieli sibili freddi calano
e sugli steli di ruggine intirizziti
l’ombra delle oche selvatiche.

Poeta, adesso tu vivi puro
come chi vive sui nevai frustati
dagli uragani, e senza peccato
come sulle vecchie pie immagini
i piccolissimi bambini Gesù.

E così duro, anche, devi vivere, come i grandi lupi
che sanguinano da inguaribili ferite.