Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. augusztus-szeptember

Mute worlds lie in the depths, their stillness crying

inside my head; I shout: no-one’s replying

in war-dazed, silenced Serbia the distant,

and you are far away. My dreams, persistent,

are woven nightly in your voice, and during

the day it’s in my heart still reassuring –

and thus I keep my silence while, profoundly

detached, the cooling bracken stirs around me.

No longer can I guess when I will see you,

who were once firm and sure as psalms can be – you,

as lovely as the shadow and the light – you,

whom I could seek out mute, deprived of sight – you,

now with this landscape you don’t know entwined – you,

projected to the eyes, but from the mind – you,

once real till to the realm of dreams you fell – you,

observed from my own puberty’s deep well – you,

nagged jealously in my soul for a truthful

pledge that you love me, that upon the youthful

proud peak of life you’ll be my bride; I’m yearning

and then, with sober consciousness returning,

I do remember that you are my wife and

my friend – past three wild frontiers, terrified land.

Will autumn leave me here forgotten, aching?

My memory’s sharper over our lovemaking;

I once believed in miracles, forgetting

their age; above me, bomber squadrons setting

against the sky where I just watched the spark and

the colour of your eyes – the blue then darkened,

the bombs then longed to fall. I live despite them

and I am captive. I have weighed up, item

by painful item, all my hopes still tended –

and will yet find you. For you, I’ve descended,

along the highways, down the soul’s appalling

deep chasms. I shall transmit myself through falling

live flames or crimson coals to conquer the distance,

if need be learn the tree bark’s tough resistance –

the calm and might of fighting men whose power

in danger springs from cool appraisal shower

upon me, bringing sober strength anew,

and I become as calm as 2 x 2.