Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. augusztus-szeptember

Nella profondità, mondi muti e silenti,

nel orecchio urla il silenzio, il mio grido si eleva,

ma dalla guerra tramortita lontana Serbia,

non può giungere alcuna risposta,

e tu sei lontana. La tua voce intreccia il mio sogno,

e di giorno, nel cuore lo ritrovo di nuovo,

perciò tacio, mentre intorno a me stormisce,

fresca al tatto, la superba felce.

Quando ti rivedrò, a sapere non mi è dato,

tu che eri sicura, solida come un salmo,

bella come la luce, bella come l’ombra,

da te anche da cieco e muto trovarei la strada,

or’ stai vagando nel paesaggio, mi compari

dentro gli occhi, cosi ti proietta la mente,

eri la realtà, sei diventata nuovamente un sogno,

nel pozzo della mia adolescenza ricadendo

ti interrogo gelosamente, mi ami ancora?

sperando nuovamente che all’acme della

mia gioventù, forse, un giorno diventi la mia sposa,

ripiombando sulla via delle realtà, lo so

che tu lo sei già. Mia moglie, mia amica,

ma sei lontana! Oltre tre frontiere spietate.

Il tempo volge all’autunno. Mi lascerà qui ancora?

Dei nostri baci il ricordo è sempre più vivo,

credevo nei miracoli, quei giorni li ho dimenticati,

sulla testa mia fila via la squadra dei bombardieri,

nel cielo ammiravo azzurro dei tuoi occhi,

ma si annuvolò e le bombe, lassù nei machinari,

fremevano, di essere buttate. Ciononostante vivo –

sono prigioniero. Tutto quel che spero

ho valutato bene, tuttavia io giungerò da te;

ho percorso le distese dell’anima per te,

le strade dei paesi; sulle braci roventi,

se è necessario, come per magia passerò

tra le fiamme cascanti, eppur’ ritornerò;

se serve sarò tenace come la corteccia sul’albero,

la calma, che è l’arma e il potere degli uomini

selvaggi, che vivono costantemente nel pericolo

e in mezzo ai guai, mi rassicurerà e come

un’onda fresca: la lucidità di 2 x 2 cade su di me.

Lager Heidenau, tra gli monti sopra Žagubica

agosto – settembre del 1944