Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. augusztus-szeptember

Dubina je puna muka, nemi svet,

u ušima mi tišina urla i povičem,

ali odgovora nema iz divlje,

daleke, ratom omeđene Srbije,

a ti si daleko. Glas tvoj dopire

kroz snove – danju srce te dotiče –

pa ćutim, dok neke ohole biljke

oko mene sa prirodom se mire.

Ne znam, kad mogu te ponovo sresti

bila si čvrsta, teška, kao poema,

i lepa kao svetlost, kao senka,

koju i nemo i slepo bi našao,

sad si izvan horizonta, očima

te tražim, um te iznutra priziva,

stvarnost u san je sada pretvorena,

utonulo u bunar puberteta

ljubomorno pitam: voliš li me još?

i da na vrhuncu mladosti jednom

supruga ćeš mi biti, – opet se nadam

i kad se na budne staze vraćam

znam, da jesi. Supruga i družica –

samo daleka! Iza tri surovih granica.

Već je jesen. Zar me ovde ostavlja?

Na poljupce jasna su sećanja;

čekajući čudo provodim vreme,

dok smrtonosni rojevi zuje iznad mene;

diveći se plavetnilu neba tvoje oko

sam video, ali postalo je mračno

i bombama je padati htelo. Rob sam –

uprkos njih živim. Procenio sam

postojanje i sve što nadu priziva,

i duž puteva duha i granica –

do tebe stižem; preko jarkog žara,

ako treba i kroz strahote pakla

ću se probiti i vratiti; ako treba

biću tvrdokoran kao kora drveta,

a u stalnoj opasnosti smirenost

u zlu odraslih, divljih muškaraca

me smiruje i poput hladnog vala:

zakon 2×2 me obliva.

Lager Heidenau iznad Žagubice u brdima,

VIII-IX 1944.