Radnóti Miklós: Negyedik ecloga

KÖLTŐ

Kérdeztél volna csak magzat koromban...

Ó, tudtam, tudtam én!

Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!

tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!

És megmaradtam. A fejem rég kemény.

S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.

A HANG

S a vörheny és a kanyaró

vörös hullámai mind partradobtak.

Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó.

Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,

a lucskos és rejtelmes gépezet

hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág

nem nyílik még husodban tán a rák.

KÖLTŐ

Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.

Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.

Szabad szerettem volna lenni mindig

s őrök kisértek végig az uton.

A HANG

Jártál szellőtől fényes csúcsokon,

s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt

bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;

láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,

s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni

s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...

KÖLTŐ

Rabságból ezt se látni már.

Hegy lettem volna, vagy növény, madár...

vigasztaló, pillangó gondolat,

tünő istenkedés. Segíts szabadság,

ó hadd leljem meg végre honnomat!

A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,

a lélek szélben égő szárnyait!

És megszületni ujra új világra,

mikor arany gőzök közül vakít

s új hajnalokra kél a nap világa.

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,

érett gyümölcsök ingnak az ágakon.

A lepkét könnyü szél sodorja, száll.

A fák között már fuvall a halál.

És már tudom, halálra érek én is,

emelt s leejt a hullámzó idő;

rab voltam és magányom lassan

növekszik, mint a hold karéja nő.

Szabad leszek, a föld feloldoz,

s az összetört világ a föld felett

lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.

Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!

A HANG

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;

elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.

De haragod füstje még szálljon az égig,

s az égre írj, ha minden összetört!

1943. március 15.

Il poeta

Avresti dovuto domandarmi, quando ero un feto...

Oh, se lo sapevo, lo sapevo bene!

Sbraitavo, non voglio il mondo! è spietato!

Il buio mi colpisce opaco, la luce è tagliente!

Son sopravvissuto. Ormai ho la testa dura.

Solo i polmoni si son rinforzati, ho pianto tanto!

La voce

Le onde rosse della scarlattina e del morbillo

ti hanno scaraventato sulla riva,

Una volta ti volle inghiottire il lago, - ma poi ti sputò.

Cosa pensi, perché il tempo ti prese a benvolere?

Il cuore, il fegato, i due lobi del polmone,

quel macchinario zaccherato e misterioso fanno

un buon servizio…ma perché? quel fiore infausto,

il cancro, non stara mica alignando nel tuo corpo.

Il poeta

Son nato. Ho protestato. Eppure sono, qua.

Son cresciuto. Mi domandi: perché? mah! chi lo sa.

Avrei voluto essere sempre un uomo libero,

lungo la strada gli aguzzini mi hanno scortato.

La voce

Sei stato sulle cime lucidate dal vento,

hai veduto al tramonto, una capriola quieta,

inginocchiata nella macchia avvizzita;

hai veduto gocce di resina sul tronco del'albero,

giovinetta nuda, dal fiume passare sulla sponda,

e si posò un grande cervo volante sulla mano tua...

Il poeta

Dalla prigionia non si vede neppure questo.

Fossi nato montagna, una pianta o un uccello…

Pensiero consolante, di un attimo,

fugace pensiero divino. Oh, Libertà,

aiutami a trovare, finalmente la mia Patria!

La cima di nuovo, il bosco, la donna e cespugli,

le ali dell'anima che si bruciano nel vento!

Nascere di nuovo, in un mondo nuovo

quando accecante, tra i vapori dorati,

si alza il sole sui primordi dei giorni.

Tutto tace, tace ancora, ma alita la tempesta,

dai rami pendono frutti maturi.

vento leggero trasporta la farfalla, vola,

e tra gli alberi, oramai la morte sospira.

Ormai lo so, mi sto preparando alla morte,

l’onda del tempo mi rialza, mi molla;

sono stato prigioniero, la mia solitudine

come la luna crescente aumenta.

Sarò libero, mi assolverà la terra,

e il mondo, distrutto sulla terra,

piano avampa. Le tavolette son crepate!

Vola in alto, fantasia dalle ali pesanti!

La voce

Ondeggia la frutta, cade, se è matura;

ti calmerà, pien’ di ricordi, la terra profonda.

Il fumo della tua rabbia salga ancora fino al cielo:

scrivi sul cielo, se ormai è tutto perduto!