Radnóti Miklós: Poesia invernale (Téli vers Olasz nyelven)

Béke legyen most mindenkivel:

jámbor öregek járnak az
első hó sarában és meghalnak
mire megjön a hajnal.

Hó, hó! fekete szemekben
sötéten fénylik az ég, rossz
bánat sír a lámpák alól és
száll elárvult terhes asszonyok
foganó átka, holdas
pocsolyákból a férfi felé.

Tél, tél! fél most a gyerek s
fél az üvegesházban markos
marokkal nevelt gyönge virág;
az anyák gondja kiköltözött
az ereszekre, és sipog, sipog:
leesett már az első hó
irgalom és béke, béke legyen
már mindenkivel.

Or’ sia pace con tutti voi:
 
vecchi bonari camminano
nel fango della prima neve,
e muoiono per quando giunge l’alba.
 
Neve! Neve! Negli occhi neri luccica
cupamente il cielo, da sotto le
lampade piange il malvagio dolore,
e dalle pozzanghere lunari vola
verso l’uomo la maledizione
delle donne incinte, rimaste orfane.
 
Inverno, inverno! Ha paura ora il bambino
e ha paura, nelle serre da una mano forte
cresciuto, fragile fiore;
il problema delle madri s’è trasferita
sotto la gronda, e pipia, pipia:
è caduta già la prima neve
misericordia e pace, che la pace
sia già con tutti voi.