Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

 
1943. május 26.

Odavno se spremam ispričati tebi
skrivena sazvežđa moje ljubavi;
samo što je bitno, tek u jednoj slici –
Ti kao postojanje vrviš u meni,
a katkad si tako sigurna i večna
kao u kamenu skamenjena školjka.
Na noćnom nebu od meseca šarani oblaci
među šumovima neuhvatljive snove love. –
I još uvek ne znam ti ispričati
šta meni znači, kad tokom rada
na sebi tvoj zaštitni pogled osećam.
Ređam pa odbacujem poređenja prazna.
I sutra sve ispočetka smeram
jer toliko vredim koliko i reč
u pesmi i dotle, dotle me to grize
dok od mene tek kost i kosa ostane.
Umorna si i ja osećam, dug je bio dan, –
šta još reći? predmeti se pogledaju
i tebe hvale, zazvuči kocka šećera,
na sto sitne kapljice meda padaju
i kao zlatne kugle sjaje na stolnjaku
i prazne čaše same odzvanjaju.
Radosne su jer s tobom žive. Možda ću
stići kazati kako je kada te čekaju.
Polagano senke sna te dotiču,
odlete pa ti se do čela primiču,
još me pozdravljaš pospanim očima,
razvezeš kosu i snovi te pokriju.
Miruju duge senke tvojih trepavica
i tvoja ruka na mom jastuku, polegla grana breze,
ali i ja spavam u tebi, nisi drugi svet.
I čujem kako se menjaju tajanstvene,
tanke, mudre crte u hladu tvojih dlanova.