Radnóti Miklós: Tajtékos ég

Tajtékos égen ring a hold,

csodálkozom, hogy élek.

Szorgos halál kutatja ezt a kort

s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,

körülnéz, aztán elalél.

Micsoda ősz lapul mögöttem ujra

s micsoda fájdalomtól tompa tél!

Vérzett az erdő és a forgó

időben vérzett minden óra.

Nagy és sötétlő számokat

írkált a szél a hóra.

Megértem azt is, ezt is,

súlyosnak érzem a levegőt,

neszekkel teljes, langyos csönd ölel,

mint születésem előtt.

Megállok itt a fa tövében,

lombját zúgatja mérgesen.

Lenyúl egy ág. Nyakonragad?

nem vagyok gyáva, gyönge sem,

csak fáradt. Hallgatok. S az ág is

némán motoz hajamban és ijedten.

Feledni kellene, de én

soha még semmit sem feledtem.

A holdra tajték zúdúl, az égen

sötétzöld sávot von a méreg.

Cigarettát sodrok magamnak,

lassan, gondosan. Élek.

1940. június 8.

Si culla la luna sul cielo che ribolle,

son stupito, son vivo ancora.

Una morte scrupolosa, che fruga quest'epoca,

sono tutti bianchi, quelli che scova.

L'anno si guarda intorno, lancia un lamento,

cade senza sensi, dopo aver guardato intorno.

Un autunno difficile so dietro di me,

e un inverno carico di dolore sordo!

Il bosco sanguinava, e in questo

tempo turbolento sanguinava ogni ora.

Sulla neve,il vento,

cupi, grandi numeri disegnava.

Ho visto le cose più svariate,

sento che l'aria mi pesa,

un silenzio tiepido,carico di suoni mi avvolge,

come prima della mia nascita.

Mi fermo qui sotto l'albero

che furibondo stormisce le sue fronde.

Allunga un ramo. Mi prenderà per il collo?

Non son codardo, neanche debole,

sono solo stanco. Taccio. Tra i miei

capelli, il vento fruga spaventato  in silenzio.

Bisognerebbe dimenticare

ma io mai, niente ho dimenticato.

Sulla luna l'ira del ciel' si riversa, il veleno

in cielo disegna una fascia scura.

Sono vivo. Con cautela, con zelo

mi arrotolo una sigaretta.