Radnóti Miklós: Veresmart

Megcsöndesült az út és rajta mint
egy terhes asszony, holló billeg át.
Sóhajt az út, - no végre holló!
és ellocsogja néki bánatát.

Hallgatja őt a megsebzett vetés,
a harcra tört vidék pillája rebben,
még nem felejtett, bár az alkonyat
altatja egyre s folyton édesebben.

Apró veremben apró akna bú,
méregtől csillog, szétröppenne, de
már nem merészel. Őrzi rosszalón
a káposzták sötét tekintete.

S a bölcsrekókadt napraforgók
mögött és ott az ifju fák tövén
acélkék köd lebeg vízszintesen:
a vérre váró sűrü drótsövény.

De hajnalban, ha harmat üli meg
(szelíd gyujtózsinór a szára)
nagy óvatosan közte kúszik el
s kinyit a tök arany virága.

S a csönd majd ujra permetezni kezd,
a sáncok ormán néha gólya áll,
a futóárok nyúl tanyája ma
s már holnap átszánt rajta Flórián.

És visszatérnek mind a mívesek,
aki takács volt, ujra szőni fog
és éjjel szép fonállal álmodik,
míg fel nem keltik gyöngyös hajnalok.

S az asszonyok is hajladoznak ujra,
lábuknál nődögél egy új világ,
hiú, mákszínruhás lánykák zajongnak
s kicsiny fiúk, kis öklelő gidák.

S a föld bölcs rendje visszatér, amit
ó csillagok szakállas fénye áztat;
állatok s kalászok rendje ez, nehéz
s mégis szelid szolgálati szabályzat. 
 
1941. január 10

A raven, like a pregnant woman, waddles
across the road that lies in peace again.
At last a bird, thank goodness! sighs the road,
and pours out all her recent woes and pain.

The wounded crops are also listening.
The battle-broken district rests her eyes...
she still remembers, even though the evening
approaches softly with sweet lullabies.

A small live landmine lurking in the ground –
it darkly dreams of death but would not dare
to detonate... its rage restrained by a stern
cabbage with a disapproving glare.

Behind the sagely drooping sunflowers yonder,
afloat beneath young trees above the mud
extends a horizontal steel-blue cloud:
dense barbed-wire, still tense with thirst for blood.

But when the dew of the dawn caresses the wire,
a yellow flower creeps along a narrow
gap carefully (its tender stalk a fuse)
and opens gold – the flower of the marrow.

And silence will again spray on the land
and storks alight where parapets stand now...
The trenches are abandoned to the rabbits,
but Flórián will put them to the plough.

The men will take up their neglected crafts –
the former weavers once again will make
good clothes and nightly dream of threads until
in pearly mornings peacefully they wake.

The women will again bend to their chores
and by their feet, a clamorous world will grow
of graceful girls in poppy-coloured dresses
and boys like butting kids, so far to go...

Thus will return the wise eternal order
evolved beneath the stars within the pool
of life, the scheme of animals and crops,
a strict but tame, unmilitary rule.