Radnóti Miklós: How others see.. (Nem tudhatom… in English)

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.

How others see this region, I cannot understand:
to me, this little country is menaced motherland
engulfed by flames, the world of my childhood swaying far,
and I am grown from this land as tender branches are
from trees. And may my body sink into this soil in the end.
When plants reach out towards me, I greet them as a friend
and know their names and flowers. I am at home here, knowing
the people on the road and why and where they are going –
and how I know the meaning when, by a summer lane,
the sunset paints the walls with a liquid flame of pain!
The pilot cannot help seeing a war map from the sky,
he can’t tell below the home of Vörösmarty Mihály;*
what can he identify there? grim barracks and factories,
but I see steeples, oxen, farms, grasshoppers and bees;
his lens spies out the vital production plants, the fields,
but I can see the worker, afraid below, who shields
his labour, a singing orchard, a vineyard and a wood,
among the graves a granny mourning her widowhood;
and what may seem a plant or a rail line that must be wrecked
is just a signal-house with the keeper standing erect
and waving his red flag, lots of children around the guard;
and a shepherd dog might roll in the dust in a factory yard;
and there’s the park with the footprints of past loves and the flavour
of childhood kisses – the honey, the cranberry I still savour,
and on my way to school, by the kerbside, to postpone
a spot-test one certain morning, I stepped upon a stone:
look! There’s the stone whose magic the pilot cannot see
for no instrument would merge it in his topography.

True, guilty are we all here, our people as the rest,
we know our faults, we know how and when we have transgressed,
but there are blameless lives too of toil and poetry and passion,
and infants also, with infinite capacity for compassion –
they will protect its glow while in gloomy shelters until
once more our land is marked out by the finger of peace, then they will
respond to our muffled words with new voices fresh and bright.

Spread your vast wings above us, protective cloud of night.

*Vörösmarty Mihály (1800-1855), Hungarian poet.