Reményik Sándor: Emberek

Várad - vasárnap - korzózó tömeg.
Fecsegő tarka nép... idegenek.

Nehéz, fertőzött, fülledt levegő:
Mit varázsoljak én ebből elő?

Mintha egy láthatatlan vak erő,
Sorsokat össze-vissza keverő,

Maga előtt sok buta bábot tolna...
És nincs egy arc, amelyen lélek volna.

S ki szembejő velem, az idegen
Talán engem néz ilyen hidegen.

S kérdezheti: én mit keresek itt,
Hova hurcolom sorsom terheit?

Mért teszem azt, amit nem akarok
Fecsegés helyett mért nem hallgatok?

Mért futok űzve, hajszolva, sután,
Reménytelenül, - gyógyulás után?

És mért keresem most e versen át,
És mindíg, minden hamis hangon át
Az életem igazi dallamát?

Nagyvárad, 1925 május

Nagyvárad, Sunday, crowds stroll through the town.
Colourful strangers…  walking up and down.
 
Heavy the tainted sultry air's abyss:
What should I conjure up from all of this?
 
As if some unseen blind force - (for it can)-
Were mixing fates up quite without a plan,
 
And pushing brainless dolls in front of it...
For not one face show signs of soul in it.
 
A stranger passes on the road I took.
Is it for me: that sombre icy look?
 
And well he may ask: why upon this road?
Where am I dragging my fate's overload?
 
Why do I do what is against my will,
Instead of gabbling why not just be still?
 
Why keep running, fleeing clumsy gaited,
Sad, forlorn, now illness had abated?
 
Through off-key sounds again, and yet again,
And through this poem - why can't I refrain
From seeking my life's true, melodic strain?
 
Nagyvárad, May 1925