Reményik Sándor: Schienen, aus dem letzten Zugfenster zusehen (Sinek, az utolsó kocsi ablakából nézve Német nyelven)

Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
Bár rokon fémből öntetett a társa:
S bár néha boldog, mert látszólag páros:
Egyedülség a szívnek valósága.

Körülöttünk vad pusztaság terül,
Csillogva futnak a vad messzeségnek,
Egymás mellett - és mégis egyedül -
A végtelenben talán összeérnek.

Barátság, testvériség, szerelem:
Minden érzés e súlyos sorsot hordja,
De néha enyhül ércbeöntött sorsa.

Olyankor vonat jár a sineken:
Fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,
S a sinek benne összecsengenek.

Wie das Gleis, der Geist ist auch so vereinsamt,
obwohl der Geselle ist aus gleichem Stahl:
Und obwohl manchmal zu zweit so glücklich scheint:
Einsamkeit ist nur für das Herz eine Qual.
 
Rundum uns liegt nur die wilde Wüstenei,
schillernd führen in wilde, weite Ferne,
nebeneinander und trotzdem ganz allei`
vielleicht treffen sie sich in unendliche.
 
Kameradschaft, Brüderlichkeit, Liebe:
Die Gefühle Tragen des Lebens Merkmal,
doch selten wird es leichter das „Erz Denkmal“.
 
Denn, wenn ein Zug fährt auf der Schienen:
Höhere Liebe, höhere Gedanken,
der Moment, wenn die Gleise sich bedanken.