Reviczky Gyula: L’ultimo desiderio (Utolsó vágy Olasz nyelven)

Ha majd értem jön a halál
(Akármikor, készen talál),
És nem lesz, a ki megsirat:
Attól e szív meg nem riad.
 
Nem kell se könny, se koszorú:
A sír lakója nem hiú.
Hol csak bogáncs, gyom, tüske nő,
Az árok is jó pihenő.
 
És hogyha majd haló porom
Távol jövőben egykoron
Képezni fogja föld mezét
S kél-száll a légben szerteszét:
 
Hadd légyen útszélen helye,
Koldús sarúját lepje be;
Csak legalább melyet takar,
Legyen minden kis rög magyar.
 
S hol most kelettől nyúgatig
Testvérietlen nép lakik;
Egy nyelvet értsenek csupán:
Szép nyelvedet, magyar hazám!

Quando la morte busserà sul mio uscio,
(A qualsiasi ora mi troverà pronto),
E piangere per me non ci sarà nessuno,
Questo il cuore non turberà di certo.
 
Non servono le lacrime né la ghirlanda,
Non è vanesio l’abitante della tomba.
Dove cresce solo cardo, erbaccia e spine,
Per riposare anche un fossato va bene.
 
E se la mia polvere moritura un giorno,
Un domani, in un futuro molto lontano
Sarà tutt’uno con la crosta terrestre,
Volteggerà su e giù, ovunque nell’etere:
 
Che il suo posto sia sul ciglio della strada,
O che ricopra ai mendicanti la ciocia,
Ma almeno tutto quello che ricopre,
E ogni piccola zolla sia ungherese.
 
E dove ora, dall’oriente sino all’ovest,  
Dimorano popoli pieni di avversione;
Che comprendano solo una lingua,
La tua bella lingua, Ungheria, Patria mia.