Ritó Szabolcs: Fizetve

Lucifer bábja vagyok – dünnyögte, majd lekapcsolta a lámpát. Aztán mindenféle ocsmányságot suttogott maga elé kiontott belekről, meg nyákos szemű macskákról és gennyes fekélyekről, és hogy az emberi faj pusztulásának elérkezett a napja. Pontosan ma - Felugrott a székből, majd visszahuppant, mint kifújt lélegzet a sprint után.

Először azt hittem, hogy megőrült, de aztán kiderül, hogy csak verset ír. Éppen A monumentális művön dolgozik, ami megváltoztatja a világot. Megváltoztatja az életünket és reggel nem fölkel majd a nap, hanem nyugszik, és fordítva.

Macte, puer, macte, sic itur ad astra! – üvöltötte, és tekintetét az arcomba fúrta. Úgy éreztem, hogy valamit vár tőlem. Talán egy választ, talán megértést. Őszintén megvallva zavarban voltam. Nem akartam műveletlennek tűnni, ezért összeszedtem minden gondolatomat és elmém legrejtettebb zugából előkotortam az egyetlen latin mondást, amit még a Wikipedián olvastam valamikor: Asperius nihil est humili, cum surgit in altum!!! – Azt hiszem így szólt, mindenesetre olyan nyomatékosan mondtam, mintha tudnám mit jelent. Erre ő meglepetten ráncolta a homlokát, majd szólni készült, de mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan odaböktem még azt a tudományos definíciót, amire az iskolapadból emlékeztem:

A tetraéder egy olyan háromszögalappal határolt poliéder, aminek négy lapja van!

Csodálkozott. Ismét szólni készült, mire gyorsan hozzátettem:

Háromdimenziós szimplex!

Elhallgatott.

Míg ő magába süppedt, alaposan átkutattam a holmiját és meggyőződtem róla, hogy nem szed gyógyszert. Nagy hiba, gondoltam, s úgy láttam jónak, ha inkább magára hagyom. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt, amikor halkan nyöszörögni kezdett:

Lucifer vezeti a kezemet! Átvette az irányítást a testem felett és vért folyat tinta helyett a tollamból…

Megtorpantam.

Rothadó testek! Lefolyóban kavargó verejték! Fonnyadó hámszövet!

Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki, hogy megnyugodjon. Voltaképp azt sem értettem, hogy miért rendel valaki egy személyre öt extra csípős magyaros pizzát a 42 centiméteres méretből? Arra gyanakodtam, így próbál véget vetni az életének. Aztán eszembe jutott, hogy talán felvidítaná, ha elmondanám, hogy extra rendelés esetén ajándék mákos guba jár a vásárlónak. Mégis kénytelen voltam hallgatni, mert a gubát út közben megettem, hiszen a cég nem fizeti az étkeztetésemet, viszont időt sem hagy arra, hogy megebédeljek. És egyéként is ki képes arra, hogy öt extra adag pizza után megegye a desszertet? Ez az összezavarodott kis fickó pláne nem tűnt nagyétkűnek. Vékony volt, mint szikkadt fűszál a kaszálón. Ha valaki ránéz, rögtön az éhező országok jutnak az eszébe.

Lucifer! – ordította ismét, majd kapcsolgatni kezdte az olvasólámpát az asztalon. Pedig június volt, délután három óra, napsütés.

Kezdtem totálisan összezavarodni. Nem értettem a Luciferhez fűződő viszonyát, és nem értettem az éjjeli lámpát sem. Odamentem és kihúztam a vezetéket.

Már így is épp elég világos van itt – barátságosan rákacsintottam.

Maga ezt nem értheti! – kezdte újra. Gyanakvó pillantásokat vetett a szobában. Vizslatta a szemközti asztalokat, fürkészte a monitorok hátát és talán azt, hogy mi lapul a túloldalán. Fülelni kezdett, mintha valamit hallana, aztán megrázta a fejét és megadóan legyintett.

Ezt maga nem értheti, folytatta. De hogyan is érthetné, hogy milyen sötét a világ? Hogy az elmékben milyen hatalmas a tudatlanság! Nem értenek a szép szóból… Csak a félelemre kapják fel a fejüket!

Pislogtam, valóban értetlenül. Arra gondoltam, lehet valami abban, amit mond, hiszen a főnököm is csak azután adott fizetésemelést, hogy hónapokon át fenyegettem a családját névtelenül, és amikor már annyira félt, hogy a munkahelyén sem bírta magában tartani a titkot, az állítólagos kapcsolataim révén megoldottam azt az ügyet, amit a rendőrök is képtelenek voltak felgöngyölíteni.

Galandférgek túrnak a testemben! Ellepik az agyamat! – a kis ember eszelős ábrázattal, sikítozva rohangált körbe a szobában, aztán a földre söpörte a pizzát és mellé rogyott. Széttépte a dobozokat és mohón falni kezdte az első szeletet, ami a keze ügyébe akadt.

Nekik sosem elég! Soha nem etethetem őket jól lakottra! De muszáj… muszáj, különben… - visított -, különben engem falnak fel!

Szerettem volna mondani valamit, vagy legalább valahogyan segíteni rajta. Esetleg odanyújtani egy szalvétát vagy kinyitni a kólát, amit a pizzához rendelt. De mohóbb volt, mint a hetek óta éhező oroszlánfalka. Talán a kezemet is leharapta volna… Ezért úgy döntöttem, hogy azt teszem, amit a józan ész diktál, és amit bármelyik normális ember tett volna a helyemben: kisétáltam a szobából és halkan bezártam magam mögött a Művészeti Központ ajtaját, hiszen a számlát már a megrendeléskor kifizették.