Sárközi György: Szikla

Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe,
Amint én nézek le már százezer éve.
A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.

Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
Zord telek száz ráncot vájtak koponyámra,
De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.

Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem.

I am cliff, sit on me, look yon, the deep appears,
Look where I had looked for a hundred thousand years.
Scenery kept changing, the people came and went,
Only I was true to the way that all was meant.
 
Winds had slapped my face and rains applied the cane,
But I had stayed unmoved, unconquered I remain.
Winters carved the wrinkles upon this skull of mine,
But soft mosses came and filled up every line.
 
I am cliff, sit on me, wanderer, rest your feet,
Take bread from your bag if you have bread to eat,
If sorrows are plaguing, shed tears that won't abate,
Learn from me survival, and how to tolerate.