Sajó Sándor: A honti erdőben

Ti hegyek, ti erdők, ti susogó lombok!

Im, itt vagyok újra, köztetek bolyongok;

Nem a régi szivvel, hajh! nem úgy, mint hajdan:

Csöndes szomorúság köde ül most rajtam.

Ti virultok most is; virulástok olyan,

Mint mikor utolszor erre barangoltam;

Visszhangos zúgással üdvözöltök engem,

De szivembe' nincs hang, hogy rá visszazengjen.

Üdvözölhetsz csókkal, hűs erdei szellő:

Nevethetsz kis virág, illatot lehellő;

Zenghetsz a bokorban, csattogó madárdal: —

Tele van a szivem messzeszálló vágygyal.

Messze, messze innen, az alföldi rónán,

Ott lakik, ott virul az én kedves rózsám;

Ott az én világom az ö szép szemében,

Ott vagyok én otthon az ö közelében...

Ne itélj meg engem, hegyes-erdős tájam,

Hogy messze tetőled uj otthont találtam;

Az én kis galambom' ha csak egyszer látnád:

Viruló szépségét magad is csodálnád.

Megszereted te is, s óh tudom, ha eljő:

Csak őt csókolod majd hűs erdei szellő;

Illatod, kis virág, csak körüle szárnyal,

S csak neki zengesz majd, csattogó madárdal!