Sebestyén Péter: Sulla linea di confine (A mezsgyén Olasz nyelven)

                                                    Tóth Imre emlékére

Jó Mercutiód halálra váltan tapossa még,
sodródó bálnatetem, amik vagyunk a szelíd vizeken.
Idetévedt üstökös, szikrázva csíkozza a mélylakók
közömbös örökkévalóságát.

A szépségben sírnivaló, hogy visszautasíthatatlan és átad
amaz entitásnak, aki a részletekben lakik.
A „minden mondatok” iktatókönyve lassan betelik,
és meg sem született még a személytelen személy,
aki elmondhatná, hogy kiszűrődtünk, ím, a tényekből és
mostantól senki sincs a pusztulást a testből kiszeretni.

                                       In ricordo di Tóth Imre
 
Il mortalmente pallido buon Mercuzio calpesta ancora,
carcassa di balena alla deriva, è quel che siamo nelle
acque soavi.
Una, qui capitata cometa, scintillando stria l’eternità
indifferente degli abitanti di sotto.
 
Nella bellezza è da piangere, ch’è irrifiutabile e ti consegna
a quell’altra entità, che nei particolari dimora.
Il registro contenente “tutte la frasi” si sta lentamente
riempendo, e la persona impersonale che potrebbe dirci,
che abbiamo esauriti i fatti, non è nata ancora, e da ora
in poi non v’è più nessuno, che dal corpo potrebbe
disamorare la devastazione.