Sebestyén Péter: Eredet

Laus Deo -

Nincsen a Bikafejű. Kifelé növekszik minden útvesztő s középen a vak Űr átkiált minden teret. Kit befelé visz a nehéz képzelet, hallhatja, amire már a Föld sem emlékezik: Szaturnusz utolsó sóhaját. A hangot mint gyűlölt tükröt törheti szét; s ha nem kívánja társául az életet, fölhagyhat vele. Lidércfény bűvöli, mert ez a hely, ahol megírva áll, ami teremti és irtja a szóval-mondhatót.

Az értelem alatti folyosókat járva ezért bolyong idebenn; megismeri a fájdalom igaz rendjét, mikor mindig ugyanott - magába botolva - arcrazuhan. Valami végső dobaj verődik és süketít; rohan, sebesebb a nyomában-csaholónál, aki nincs. Elhiszi még: új körbe ért. Nem érti: lüktető szívet hord és érez, és ami közönségesen Labirintusnak neveztetik.

Akkorra kimeredt figyelem marad csupán, ahogy e téboly-mintázta lelőhelyen egy elkárhozott akarat szakadatlan kérdezősködik. Végtére minden-alatti világot nemz, szül és dajkál. Titáni sorsról próféciákat üvölt az odalenn lakóknak, az idő első gyermekeinek, kiket lélek sugalma nem köt, vonzást nem ismernek s embernek választ kínáló gondolat bennük nem lakik. Ők tudják: volt a Szép Nap, de a csöndes út fonala sohasem létezett. Kíváncsiak: ki volt hát Thészeusz?

Ha kell: halálig fájdítsd, ami megmaradt. Menj, botorkálj fuldokolva a fényre, mint aki hosszú háború után a romokon járni tanul. Feledd egy időre a gyilkos entrópiát.

Aki felgyógyul: messzire jutott. A visszafejtett lét - ami még csupán sejtelem - rádlel újra; csak hidd és fogadd el, amit rég, harcra verve meg kellett tagadnod: a Reményt. A Bejárat mindig várni fog; idefenn is hosszú minden éjszaka. Az el-nem-mondható, fogva tartott igazat a hallgatás őrizze; halálodig.

A láthatatlant, a sorsodhoz-bilincselőt hordod örökre. Ha széttöröd is: csatold fel megint. A kulcsot hajítsd el messze, a megértésen túlra; oda, ahol már jártál; ahová mindig mégy; ahol az Eredet.