Sebestyén Péter: The sixty-six steps of Omar Khayyam (Omár Khájjám hatvanhat lépcsőfoka Angol nyelven)

Múlik éjszakám. Csillagaim a hajnal felprédálja mind. A másik fény-idő jön, amiben már nincsen se titkom, se örömöm. Mindig így érkezik: rózsás reggelbe fakulnak drágaköveim. A holnap van itt, ami mondják – az emberé, s ami – ezt is mondják – az életre tanít. A sötétség a dzsinneké; a mi sorsunkat Allah napvilágba szőtte. Nem tagadom, ez igaz lehet. Mikor a hatvanhat lépcsőn lemegyek, kezdődik, ami sohasem múlik. Világunkat mi halandók ekkor készítjük el. Érzem a lovak szagát; hallom az induló sereg zörgését, a szúk zsivaját; kérem az Egyetlent, nyugtasson meg ebben az örök együttlétben, amiben a múlandósággal alkudozom.
     Várnak a palotában. Bölcsességem hírét az országok útjai messzire viszik. Cselekszem ilyenkor: tanácsaim fényétől gyarapodik a trón, méltányosságot és igazságot nyer az ártatlan, büntetést a bűn; a Próféta óhajtása szerint. ’Ti halandók!’ Én igazítom életetek minden percét, s az Ő fényessége szól tudományomban, amint szent szúráit a ti szavaitokra szabom. Ameddig lehet, követlek titeket: gyógyítom a testet s a lelket mit belétek leheltek; sírást és nevetést énekelek; a létezés összes bánatát hordozzák dalaim, s a szépség erős hatalmát belőlem meríti a szív. Nem tudom, miért van ez így; miért én, a csillagász és orvos, a költő és építész lettem az, aki méri és sorolja az evilági időt. Csak az Övé e tudás, és én már nem faggatom. Ha folytonos rákérdezést kíván ez a lét, akkor nincsen, amin gondolkodhatok. Mégis, úgy látom: van valami; a paradicsomi ígéretnél is több; az elrendezett univerzum elégedettsége a nemzedékek fenséggel újuló soraiban. Lehet: a szándék maga ez, hogy éljen az élő, aki lát, dolgozik, fogalmaz; akinek megengedtetik egyetlen akaratot követni annak végtelen olvasataiban. Estefelé visszatérek az obszervatóriumba. Feltámad a hűs szél; eljön újra a tágasabb létezés. A nagy ég mintáiban ott az arc; bocsáttassanak meg nekem e szemérmetlen szavak. A tervet fürkészem, mint előttem is annyian: ez a legigazabb, egyedül bűnös törekvés. Nem tudhatom, lehetséges-e olyan emberi szó, amiben elevenné épül az elképzelhetetlen és vigasztaló gondolat; ha igen, akkor – ha Ő is úgy akarja – fogadja be tévelygő, magányos lelkemet.
     Amíg élek, élnek az álmok is; enyém mind az alkonyat, amit a dzsinnek foglalnak el. Ismerem hatalmukat és természetüket, hiszen réges-rég kiegyeztem velük. Néha úgy érzem, ők suttognak fülembe minden választ, melyekre immár nem áhítozom.
     Kezemben tízezer megnyilatkozás; felhőtlen éj ragyogtat minden csillagot. A toronyban érjen a vég; erre vágyom: én, Omár, a szúfi. Harminchárom évig éltem itt. Tudom: utolsó pillanatomban megnyílik a csillagvilágok ködén túli bizonyosság hatvanhat lépcsőfoka, amin – túl a végtelenen -  Őhozzá lépdelhetek.  

   My night is passing. My every star is wasted by the dawn. Time of that other light, in which I no longer have secrets or joys, is coming. It always comes like this: my jewels fading into a rosy morning. The morrow is here, which is said - belongs to man, and which – this also is said – teaches one to live. Darkness belongs to the genies; Allah had woven our fate in daylight. I don't deny it, this could be true. When I descend the sixty steps, what never ends, begins.  We mortals prepare our world then. I smell the horses; hear the rumbling of the departing army, the racket of the bazaar and ask the One and Only to calm me in this everlasting togetherness in which with transience I bargain.
  They await me in the palace, Roads of countries carry afar the tidings of my wisdom. At times like this I act: illumination of my advice augments the throne, the innocent gain fairness and justice, the guilty punishment for sin as the Prophet wishes. 'You mortals!' I regulate your lives' through every moment, and it is His brightness that speaks in my knowledge as I tailor his sura to your words. I follow you for as long as possible: cure the body and the soul that was breathed into you; sing tears and laughter, my songs carry all the sorrows of existence and the powerful might of beauty is acquired from me by the heart. I do not know why this is so, why I, the astronomer and physician, poet and architect became the one, who measures and enumerates the time of this world. This knowledge is His only and I will no longer question him. If this existence requires constant prompting, then there is nothing for me to think about. Yet, the way I see it, there is something greater even then the promise of paradise: the satisfaction of the ordered universe with the renewing ranks of generations. This then is possibly the intention: that the one living should live, see, work and indite; one, for whom it is permitted to follow a single will through its endless readings. Towards evening I return to the observatory. A cool wind rises, a more spacious existence again begins. The face is there in the patterns of the great sky. May my unclean words be given forgiveness. I scan the plan as many had done before me: this is my only truly sinful aspiration.  I do not know whether human words, in which unimaginable and consoling thought becomes animated, are possible, but if so, – and if He, too, so wishes – may he admit my erring, lonely soul.
  Whilst I live, dreams, too, are living, the whole of dusk occupied by the genies is mine. I am familiar with their power and nature, for after all, in times gone by, I reached an accord with them. Sometimes I feel it is they who whisper all answers, for which I no longer yearn, into my ears.
  Ten thousand utterances are in my hands; a cloudless sky gives shine to all the stars. I wish the end would reach me in the tower: I long for that: I, Omar, the Sufi. I lived here for thirty-three years. I know, that in my final moment, through the mist of star-worlds, the sixty-six steps of certainty will appear, on which - past infinity - I will be allowed to walk to Him.