Somlyó György: Barackfa

Nem tudom elmondani néktek
a hirtelen gyönyörűséget,
hogy mily áradó boldogság volt,
mikor kocsink csusszant s megállott

a tóparton, s a hűs időben
egyszerre ott termett előttem
a kék szőlőhegy és alatta
e virágba borult barackfa.

Úgy éreztem ott, ahogy álltam,
hogy épp ez volt, amire vártam:
az én szavamat mondta ő ki,
az én virágom rajta nőtt ki.

A többi fa még dideregve
várt körül a késő melegre.
Ami bennük csak rejtve duzzadt,
izzó izgalmát a tavasznak

ő szította tüzes virággá.
Ő kiáltotta el világgá
forrón, édesen s egyszerűen,
mi ott feszült mindegyikükben.

Légy hű te is e tanúsághoz,
költő, te is korán virágozz!
Szavadból, szóljon jó előre
a jövendő csengő gyümölcse.

Ami a nép szívében él már,
ragyogd előre, mint a példát.
Ami most még csak rejtve érik,
segítsd végső teljesedésig.

Minek a szívekben s agyakban
csak első zsenge rügye pattan,
te már hajtsd ki teli virágát,
pusztíthatatlan igazságát.

Adj oly erőt, kedvet a harcra,
mint nekem adott e barackfa,
mely maga virágzott a tájon,
mégsem külön a többi fától:

de e távozó télutóban
a többieknél még mohóbban,
fúrta gyökereit a földbe,
még érzőbben a napra törve.

S nem törődve a fagyos szélben
kísértő gyilkos-karmú téllel,
gyökeréig benn állt a nyárban,
virágai szép mámorában.