Somlyó György: Psalmus Eroticus

A szűzen-fogant s szűzen-kínhalált-halt
fájdalmas istenfiának
e siralomvölgyében mi mást is hihettek,
az örömükben megfélemlítettek,
mikor gyötrelmes napjaik után az éjben
rájuktört ez az érthetetlen Éden, –
minthogy a Sátán
lovagol gerincük megbokrosodott paripáján,
s aki gyönyört hal, szügyében hegyével a férfi nyilának,
s csak annál szilajabb létre támad,
bűn szörnye az asszonyi állat?

Mit is hihettek,
míg súgták fulladozva: szeretlek,
s henteregve a selymen vagy a szalmán,
ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán,
akikből a reggel szent áhitatot fakasztott,
Ave Maria gracia plena…,
s mégis csak az éj, a
kárhozott hozott rájuk malasztot, –
mit is hihettek, élve e mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni-
látszott
világot,
ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase
a vágy meg a törvény, a tett s az ige:
mi is illeszthetné össze a testüket ily félelmes-pontos-gyönyörűn,
ha nem a Bűn?

Te is, ha kérded,
ma is, ha nem érted,
ha egy pillanatra a mindenséget
énbelőlem kiszakadni, temagadba-szakadni érzed,
s ha utána lassan kiválik körülöttünk a kettőnkön-kívüli élet:
pohár az asztalon, fény a poháron, ablak,
ablakon túl a hajnali járat –
nem ránt-e magához karja valami testetlen aggálynak,
nem az egyistennek, a kétmilliárdnak,
az emberfiának
keresztje nem nyúl-e utánad?

Mintha felszaggatnám az ereidet,
mintha én lennék gyümölcsös húsodban az ágas ideg,
mintha újra egysejtűvé egyszerűsödnék bennünk
a százrétü szövet.
De minek?
Ketten
egymássá-teljesedetten
(a végzetben-e? vagy csak az élvezetben?
párzásban? kétségbeesésben? valamiben, aminek neve hiányzik?)
beteljesítünk-e valami mást is?
Van-e közös Térítő a naprendszerekben
hasadtól az Aldebaránig?

És vissza?
Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,
mint összetapadt bőrünk közül a levegőt,
a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?
Tested meg a sár között, mely a katona iszonyú szeretője?
A mozdulat között, amivel fejed a vállamra dől le,
s aközött, amivel a magány hideg kulcscsontjára tapadnak?
A szó közt, melyet az ajknak a hangtalan ajk ad,
s a vezényszó közt, amelyre, orvul fölébük repülve, kioldják
a bombát?

Többek
leszünk-e rendhagyó alapműveletében a gyönyörnek,
a mámoros összeadásban,
ahol a kettőből egy lesz (hódításban-e? meghódolásban?) –
vagy kevesebbek?
Vagy semmit se keressek
azon a túlon túl, ami a testem, a tested?
Szerelem, aki voltál,
valláselőtti hitek katakombáiban misztikus oltár,
főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál
leszakított alma, vér a lepedőn, seb a huson,
pellengér és paradicsom,
ahogy az egyszerü ténynek,
hogy az élőlények szervei csodamódra egymásra-mértek,
(miként épp 300 000 km/sec sebessége a fénynek,
s miként e gondolatok úgy hordják magukban a rímet,
mint a sejtet s a petéket,)
– ó, mindenkori emberi végzet! –
mindig fekete ebként sarkába szegődik a mefisztói képzet.

Csodás-szép,
húsunkba-csomagolt ajándék,
ne a kárhozat vagy a feloldozás légy,
ne a legutolsó menedék,
a bombabiztos fedezék,
míg egymásra omlik a föld meg az álom, a város, az ég;
ne a mentség,
ha már úgy látszik, nincs ami megvéd;
légy a minta,
a mindig-ép, – mindig-cserepekre-tört álmainkra,
a mindennapos bizonyság,
hogy magához igazítja
még-be-nem-töltött sorsát
a teremtés mindenkivel-megosztott gyönyörü titka.