Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Spiró György: Az Ikszek (részlet)

Spiró György portréja

Az Ikszek (részlet) (Magyar)

A szünet után Bogusławski és Szymanowski lépett először színre, és a Mester kezdte:
Fordítsuk el szemünk, túl szomorú e látvány,
S csodálkozzunk az ég szent bölcsessége láttán,
Ha felfuvalkodunk, jól tudja, hogy erőt
Gőgünkön mint vegyen, mely túl magasra nőtt…

A nézőtéren csönd lett. Az utolsó két sort Bogusławski váratlanul keserűen és megrendülten mondta el; ilyen szenvedéllyel aznap este még nem találkoztak. Szymanowski is meglepetten nézett a Mesterre, aki folytatta:
…Semmi jónak se hagy örülni tiszta szívvel;
Erényeinkben is gyarlóságot vegyít el,
S csak ritkán adatik meg becsvágyunknak a
Dicső tett tiszta és teljes diadala.

Az utolsó két sort Bogusławski már ökölbe szorított kézzel ordította.
Elhallgatott. Csönd volt. Szymanowski ránézett, várta, hogy Bogusławski folytassa a végszóig. Bogusławski ehelyett Szymanowski szemébe nézett. Szymanowski dermedten állt a helyén. Amikor már a nézőtéren is érezni lehetett, hogy a szünet feltűnően hosszú, Bogusławski elfordult a földbe gyökeredzett Szymanowskitól és lassan, a semmibe meredve előrelépdelt a rivaldáig, túl azon a vonalon, ahol a kortina eltakarhatná a nézők elől, ha Zielińskinek eszébe jut, hogy letekerje a kurblival.
Csönd volt az egész színházban. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. A magas, szikár alak ott magasodott előttük, mozdulatlanul, némán állt, és merőn nézett a közönségre. Egyet sem pislogott. Önmaga szobra. Kiugró orrával, hórihorgas, hajlott alakjával, ragasztott ősz bajszával és hosszú, lengő szakállával prófétára emlékeztetett. Pisszenés sem hallatszott sem lentről, sem a háta mögül; elölről, hátulról, oldalról mindenki őt bámulta; várták, hogy megszólal, és átkaival rájuk rogyasztja a mennyezetet. Ő azonban hallgatott. Mozdulatlanul. Fél percig vagy órák hosszat. Megszűnt az idő, másfél ezer ember itta szemével az alakját és hallgatta mámorosan a némaságát. A mágust bámulták, aki körül homályba zuhant minden és mindenki, és egyszerre másfél ezer ember oldódott fel a közös, néma gyászban.
Felcsukló zokogás törte meg a csöndet, majd hangzavar tört ki, a nézők felugráltak a helyükből, egymást letaposva rohantak a rivaldához, hogy megérintsék Bogusławski köntösének szélét. Zieliński, aki eddig megbabonázva, bénultan állt, most már hiába tekerte le kétségbeesve a kortinát, a nézők felkapaszkodtak a színpadra, átvetették magukat a zenekari árkon, a vállukra emelték Bogusławskit, és a kijárat felé tódultak vele.
Elszabadult a pokol a színpadon, a nézőtéren és az előcsarnokban; a kivezényelt csendőrök és a civilek hasztalan próbálták visszaszorítani a tömeget, magukkal sodorták őket, ki a színháztérre, ahol az osztag számított némi rendzavarásra, de csak később, az előadás után. Az osztag minden ellenállás nélkül szétfutott, egyetlen vezényszó sem hangzott el, lövés sem dördült. Bogusławskit a kezek erdeje a színház előtt várakozó hintók egyikének tetejére repítette, a lovakat pillanatok alatt kifogták, és a diadalmenet, élén az emberek húzta hintóval, megindult a Miodowán.
Mindenki üvöltött, mindenki jelszavakat rögtönzött, mindenkinek súlyos oka volt, hogy kétségbeejtő helyzetét a világ elé tárja; mindenki a hintó közelében akart maradni, amelyen a szent utazott zötyögve és a tető szélébe kapaszkodva mindkét kezével. Valahonnét fáklyák kerültek elő; a színház olajlámpáinak többségét is leszerelték és kivitték az utcára. A máskor egymással szemben álló pártok, csoportok, törvényes és titkos szövetségek tagjai együtt őrjöngtek, boldogan átölelve és megropogtatva egymást, ismeretlenek zokogtak egymás nyakába és fülébe; a szent hallgatásban valamennyien a maguk külön bánatára ismertek.
A tömeg forradalmi egysége egészen a Miodowa végéig tartott. Ott a tömeg hintót húzó és követő része a Senatorskán át a Bernardinok terére özönlött, ahol egyszerre több útirány kínálkozott: befelé az Óvárosba, lefelé a Blacha palota irányába, vissza a városfal mentén, vagy a krakkói kaputól a Szent Klára- és Szent Anna-templom mellett a Krakowskie Przedmieście felé. A tömeg fellazult, és a házsorok mentén szétolvadt az éjszakában. Hallani lehetett, amint a Miodowa és a Senatorska sarkán bezúzzák a Chovot étterem ablakait. A fáklyások nagyobb része a hintó mellett maradt, de lassan ezek is fogyni kezdtek, a fáklyák imbolyogva, szentjánosbogarakként szóródtak szét a városban; a Mariensztat felé ereszkedő fáklyák fentről különösen szép látványt nyújtottak. A fáklyátlanok egy ideig tanácstalanul rohangáltak a szétszóródó fényforrások között és a nagyobb fényt keresték, hátha éppen ott történnek a dolgok. A hintót még elvontatták a Krakowskie szűkületéig, de Bogusławski akkor már nem volt a tetején, valakik leemelték, valakik csókolták, valakik félig letépték a jelmezét, és szőrszálakat szereztek a bajuszából és a szakállából. A Mester csak akkor érezte magát végre biztonságban, amikor egy zárt kocsiban tért magához öt zsandár társaságában, és vágtattak valamerre. Kintről még kiabálás, kurjongatás hallatszott, de a hangzavar fokozatosan gyérült, távolodott, míg teljesen szét nem foszlott.
Már csak a paták csattogtak.
Bogusławskit egy épület udvarán ebrudalták ki a kocsiból, a sötétben nem látta, hova került. Csendőrség? Kaszárnya? Városparancsnokság? Mindenesetre nem a börtönbe vitték. Négy katona bekísérte egy épületszárnyba, felmentek a lépcsőn, beléptek egy ajtón. Egy katona gyertyával ment előttük.
A szobában íróasztal volt, és két szék, az egyik az íróasztal mögött; Bogusławski a másikra ült, a fal mellett. A katonák hagyták.
– Szomjas vagyok – mondta.
A katonák nem feleltek. Dühösek, gondolta Bogusławski, miattam kell éjszakázniuk. Úgy döntött, nem hergeli őket. A dühös katona hamar verekszik. Az is nagy eredmény, hogy ülhet.
Benne zsibongott az elmúlt fél óra minden eseménye. Még fél órája sincs, hogy a többiek összevissza mászkáltak a leeresztett kortina mögött, és ő az almát rágcsálta. Sikerült, gondolta, és rámosolygott az őreire. Nem mosolyogtak vissza, de látta, hogy egyikük álmélkodva nézi. Sikerült. Ezt csinálják utána. Talmának nem jutott volna eszébe.
Évek óta nem érezte magát ilyen jól. Az előadás alatt bélgörccsel küszködött, nyomtalanul elmúlt. A füle most, mint hitte, az ovációtól volt süket. A széken ülve a lapockáit mozgatta, ökölbe szorította a kezeit, jóleső izomlázat érzett. Fáradtan, boldogan dőlt hátra. Nem félt semmitől. Mit árthatnak ezek a pondrók a világ legnagyobb színészének?
Amikor Weyda polgármester kifacsartan és nyomottan besietett, Bogusławski tisztelettudóan felállt, és barátságosan mosolyogva meghajtotta magát.
– Üljön le – vakkantotta Weyda, és az íróasztal mögötti székre rogyott. Gyorsan szedte a levegőt, biztosan megfuttatták. Alacsony, tömzsi, erőszakos állú férfi volt, erősen kopaszodott, gyöngyözött a homloka, fújtatott.
– Mit művelt maga már megint? – förmedt aztán Bogusławskira.
Bogusławski ártatlanul álmélkodott.
– Felléptem – mondta –, nem értem, hogy kerültem ide.
– Nem érti.
– Nem, kérem.
– Mondja el, mi történt.
– A polgármester úr nem volt ott a színházban?
– Itt én teszek fel kérdéseket.
– Kérem. Az öreg Horatiust játszottam, azt a szerepet, amelyben van szerencsém olyan alakot megformálnom, aki, bocsánat a magyarázkodásért, jelenlegi helyzetünkben uralkodónk, Sándor király közvetlen munkatársát és barátját van hivatva bemutatni lakosságunknak.
Weyda zavartan húzta fel a szemöldökét.
– Rövidebben – vakkantotta.
– Igen szép szerep – folytatta Bogusławski bizalmasan –, és nagyon örülök, hogy miután a Cinná-ban tavaly magát a királyt volt alkalmam megformálni, most egy igen közeli barátját…
– Azt mondja, mi történt a színházban!
– Azt mondom, polgármester úr. A harmadik felvonásban van egy szép monológom… ha megengedi a polgármester úr, elmondanám…
– Maga itt ne színészkedjen, hallja?!
– Kérem tisztelettel, én azt szeretném megvilágítani, mi történt a színházban…
Weyda hallgatott, Bogusławski mondani kezdte a monológot:
Fordítsuk el szemünk, túl szomorú e látvány,
S csodálkozzunk az ég szent bölcsessége láttán…

– A botrányról beszéljen – üvöltött fel Weyda –, nem érti?
– Oda óhajtanék kilukadni. Ugyanis pár sorral később van egy rész, amit már a próbákon is nehezen tudtam megtanulni, mondtam is Osiński úrnak, aki fordította, hogy itt baj lesz, valami nem stimmel a prozódiában, beletörik a nyelvem, kiesik a fejemből, de az igazgató úr nem volt hajlandó változtatni, tetszik tudni, polgármester úr, milyenek ezek az írók, rögeszmésen ragaszkodnak minden betűjükhöz…
Weyda vakkantott, de már lemondóan.
– Ettől a résztől – folytatta Bogusławski bocsánatkérően – mindig félek. Szörnyű érzés, ha az ember nem összpontosíthat arra, amit éppen mond, mert az jár a fejében, hogy pár sorral odébb biztosan nem jut majd eszébe a folytatás, és az ember annyira ideges lesz, hogy a súgóra se képes figyelni. Biztosan volt már ilyen esete, polgármester úr. A második szünetben végig ezt a monológot daráltam, többen tanúsíthatják, almát ettem és ezt a monológot mondtam, és akkor még tudtam. Most is tudom. Engedje meg, polgármester úr, hogy elmondjam a monológot végig, hibátlanul…
– Nem! – ordította Weyda.
– Kérem – mondta Bogusławski, és megbántva hallgatott egy pillanatig. – Csak be szerettem volna bizonyítani, hogy tudtam én a monológot, de a mi pályánkon, sajnos, mindig ott lebeg fölöttünk a memóriakiesés kardja. Az a végzetem, s ez egész pályámat végigkísérte, hogy képtelen vagyok súgó után játszani. Irigylem azokat, akik képesek…
Weyda felmordult.
– Igenis – sietett a bocsánatkéréssel Bogusławski. – Én bizonytalan vagyok, ha a szereppel nem vagyok egészen készen, és izgalmamban a súgó üvöltését sem hallom meg. Mostanában valami baj van a fülemmel…
– Nem érdekel a füle – suttogta Weyda.
– Bocsásson meg, polgármester úr, nem akarom elrabolni az idejét, de hát én sem a magam jószántából vagyok itt.
Weyda egy gombot csavargatott a kabátján remegő ujjakkal.
– Kérem – mondta Bogusławski, és szégyenkezve sóhajtott –, belesültem a szerepembe.
Elhallgatott. Csönd volt, Weyda a folytatást várta.
– És? – kérdezte végül Weyda rekedten.
– Ez történt.
Bogusławski széles mozdulattal széttárta a karjait.
– A többit nem értem, polgármester úr, meg nem foghatom… A közönség felrohant, mindenki üvöltött, azt hittem, szétszednek dühükben, amiért belesültem… bár meglehet, nem gondoltam semmit, csak így utólag, hiszen olyan váratlanul ért… és a vállukra emeltek, feldobtak egy hintó tetejére, akár egy girhes macskát… igen, kérem – mondta felháborodottan –, mintha egy kóbor macska lennék, én!… Aztán az urak idehoztak.
Bogusławski felsóhajtott és a fejét csóválta.
– Igazán köszönettel tartozom az uraknak, megmentették az életemet – és meghajolt a katonák felé. Azok értetlenül néztek rá, Bogusławskit az öt csendőr adta át nekik.
Weyda a torkát köszörülte.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudja, miért került ide?
– Ne haragudjon, polgármester, úr, de én tényleg nem tudom.
Weyda Bogusławskit bámulta.
– Ebben az öltözékben lépett fel?
– Ebben.
Weyda szemügyre vette az öreg Horatiust, de semmi kivetnivalót nem talált a jelmezben.
– És nem mondott semmit?
– Nem.
– Valamit, ami nem volt a szerepében.
– Semmit. Hiszen éppen az volt a baj, hogy a szerepemet se mondtam! 



Az idézet forrásaSzépirodalmi Kiadó, Budapest, 1981

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Dán
Német
Görög
Angol
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Örmény
Izlandi
Olasz
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap