Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Spiró György: Az Ikszek (részlet)

Spiró György portréja

Az Ikszek (részlet) (Magyar)

A szünet után Bogusławski és Szymanowski lépett először színre, és a Mester kezdte:
Fordítsuk el szemünk, túl szomorú e látvány,
S csodálkozzunk az ég szent bölcsessége láttán,
Ha felfuvalkodunk, jól tudja, hogy erőt
Gőgünkön mint vegyen, mely túl magasra nőtt…

A nézőtéren csönd lett. Az utolsó két sort Bogusławski váratlanul keserűen és megrendülten mondta el; ilyen szenvedéllyel aznap este még nem találkoztak. Szymanowski is meglepetten nézett a Mesterre, aki folytatta:
…Semmi jónak se hagy örülni tiszta szívvel;
Erényeinkben is gyarlóságot vegyít el,
S csak ritkán adatik meg becsvágyunknak a
Dicső tett tiszta és teljes diadala.

Az utolsó két sort Bogusławski már ökölbe szorított kézzel ordította.
Elhallgatott. Csönd volt. Szymanowski ránézett, várta, hogy Bogusławski folytassa a végszóig. Bogusławski ehelyett Szymanowski szemébe nézett. Szymanowski dermedten állt a helyén. Amikor már a nézőtéren is érezni lehetett, hogy a szünet feltűnően hosszú, Bogusławski elfordult a földbe gyökeredzett Szymanowskitól és lassan, a semmibe meredve előrelépdelt a rivaldáig, túl azon a vonalon, ahol a kortina eltakarhatná a nézők elől, ha Zielińskinek eszébe jut, hogy letekerje a kurblival.
Csönd volt az egész színházban. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. A magas, szikár alak ott magasodott előttük, mozdulatlanul, némán állt, és merőn nézett a közönségre. Egyet sem pislogott. Önmaga szobra. Kiugró orrával, hórihorgas, hajlott alakjával, ragasztott ősz bajszával és hosszú, lengő szakállával prófétára emlékeztetett. Pisszenés sem hallatszott sem lentről, sem a háta mögül; elölről, hátulról, oldalról mindenki őt bámulta; várták, hogy megszólal, és átkaival rájuk rogyasztja a mennyezetet. Ő azonban hallgatott. Mozdulatlanul. Fél percig vagy órák hosszat. Megszűnt az idő, másfél ezer ember itta szemével az alakját és hallgatta mámorosan a némaságát. A mágust bámulták, aki körül homályba zuhant minden és mindenki, és egyszerre másfél ezer ember oldódott fel a közös, néma gyászban.
Felcsukló zokogás törte meg a csöndet, majd hangzavar tört ki, a nézők felugráltak a helyükből, egymást letaposva rohantak a rivaldához, hogy megérintsék Bogusławski köntösének szélét. Zieliński, aki eddig megbabonázva, bénultan állt, most már hiába tekerte le kétségbeesve a kortinát, a nézők felkapaszkodtak a színpadra, átvetették magukat a zenekari árkon, a vállukra emelték Bogusławskit, és a kijárat felé tódultak vele.
Elszabadult a pokol a színpadon, a nézőtéren és az előcsarnokban; a kivezényelt csendőrök és a civilek hasztalan próbálták visszaszorítani a tömeget, magukkal sodorták őket, ki a színháztérre, ahol az osztag számított némi rendzavarásra, de csak később, az előadás után. Az osztag minden ellenállás nélkül szétfutott, egyetlen vezényszó sem hangzott el, lövés sem dördült. Bogusławskit a kezek erdeje a színház előtt várakozó hintók egyikének tetejére repítette, a lovakat pillanatok alatt kifogták, és a diadalmenet, élén az emberek húzta hintóval, megindult a Miodowán.
Mindenki üvöltött, mindenki jelszavakat rögtönzött, mindenkinek súlyos oka volt, hogy kétségbeejtő helyzetét a világ elé tárja; mindenki a hintó közelében akart maradni, amelyen a szent utazott zötyögve és a tető szélébe kapaszkodva mindkét kezével. Valahonnét fáklyák kerültek elő; a színház olajlámpáinak többségét is leszerelték és kivitték az utcára. A máskor egymással szemben álló pártok, csoportok, törvényes és titkos szövetségek tagjai együtt őrjöngtek, boldogan átölelve és megropogtatva egymást, ismeretlenek zokogtak egymás nyakába és fülébe; a szent hallgatásban valamennyien a maguk külön bánatára ismertek.
A tömeg forradalmi egysége egészen a Miodowa végéig tartott. Ott a tömeg hintót húzó és követő része a Senatorskán át a Bernardinok terére özönlött, ahol egyszerre több útirány kínálkozott: befelé az Óvárosba, lefelé a Blacha palota irányába, vissza a városfal mentén, vagy a krakkói kaputól a Szent Klára- és Szent Anna-templom mellett a Krakowskie Przedmieście felé. A tömeg fellazult, és a házsorok mentén szétolvadt az éjszakában. Hallani lehetett, amint a Miodowa és a Senatorska sarkán bezúzzák a Chovot étterem ablakait. A fáklyások nagyobb része a hintó mellett maradt, de lassan ezek is fogyni kezdtek, a fáklyák imbolyogva, szentjánosbogarakként szóródtak szét a városban; a Mariensztat felé ereszkedő fáklyák fentről különösen szép látványt nyújtottak. A fáklyátlanok egy ideig tanácstalanul rohangáltak a szétszóródó fényforrások között és a nagyobb fényt keresték, hátha éppen ott történnek a dolgok. A hintót még elvontatták a Krakowskie szűkületéig, de Bogusławski akkor már nem volt a tetején, valakik leemelték, valakik csókolták, valakik félig letépték a jelmezét, és szőrszálakat szereztek a bajuszából és a szakállából. A Mester csak akkor érezte magát végre biztonságban, amikor egy zárt kocsiban tért magához öt zsandár társaságában, és vágtattak valamerre. Kintről még kiabálás, kurjongatás hallatszott, de a hangzavar fokozatosan gyérült, távolodott, míg teljesen szét nem foszlott.
Már csak a paták csattogtak.
Bogusławskit egy épület udvarán ebrudalták ki a kocsiból, a sötétben nem látta, hova került. Csendőrség? Kaszárnya? Városparancsnokság? Mindenesetre nem a börtönbe vitték. Négy katona bekísérte egy épületszárnyba, felmentek a lépcsőn, beléptek egy ajtón. Egy katona gyertyával ment előttük.
A szobában íróasztal volt, és két szék, az egyik az íróasztal mögött; Bogusławski a másikra ült, a fal mellett. A katonák hagyták.
– Szomjas vagyok – mondta.
A katonák nem feleltek. Dühösek, gondolta Bogusławski, miattam kell éjszakázniuk. Úgy döntött, nem hergeli őket. A dühös katona hamar verekszik. Az is nagy eredmény, hogy ülhet.
Benne zsibongott az elmúlt fél óra minden eseménye. Még fél órája sincs, hogy a többiek összevissza mászkáltak a leeresztett kortina mögött, és ő az almát rágcsálta. Sikerült, gondolta, és rámosolygott az őreire. Nem mosolyogtak vissza, de látta, hogy egyikük álmélkodva nézi. Sikerült. Ezt csinálják utána. Talmának nem jutott volna eszébe.
Évek óta nem érezte magát ilyen jól. Az előadás alatt bélgörccsel küszködött, nyomtalanul elmúlt. A füle most, mint hitte, az ovációtól volt süket. A széken ülve a lapockáit mozgatta, ökölbe szorította a kezeit, jóleső izomlázat érzett. Fáradtan, boldogan dőlt hátra. Nem félt semmitől. Mit árthatnak ezek a pondrók a világ legnagyobb színészének?
Amikor Weyda polgármester kifacsartan és nyomottan besietett, Bogusławski tisztelettudóan felállt, és barátságosan mosolyogva meghajtotta magát.
– Üljön le – vakkantotta Weyda, és az íróasztal mögötti székre rogyott. Gyorsan szedte a levegőt, biztosan megfuttatták. Alacsony, tömzsi, erőszakos állú férfi volt, erősen kopaszodott, gyöngyözött a homloka, fújtatott.
– Mit művelt maga már megint? – förmedt aztán Bogusławskira.
Bogusławski ártatlanul álmélkodott.
– Felléptem – mondta –, nem értem, hogy kerültem ide.
– Nem érti.
– Nem, kérem.
– Mondja el, mi történt.
– A polgármester úr nem volt ott a színházban?
– Itt én teszek fel kérdéseket.
– Kérem. Az öreg Horatiust játszottam, azt a szerepet, amelyben van szerencsém olyan alakot megformálnom, aki, bocsánat a magyarázkodásért, jelenlegi helyzetünkben uralkodónk, Sándor király közvetlen munkatársát és barátját van hivatva bemutatni lakosságunknak.
Weyda zavartan húzta fel a szemöldökét.
– Rövidebben – vakkantotta.
– Igen szép szerep – folytatta Bogusławski bizalmasan –, és nagyon örülök, hogy miután a Cinná-ban tavaly magát a királyt volt alkalmam megformálni, most egy igen közeli barátját…
– Azt mondja, mi történt a színházban!
– Azt mondom, polgármester úr. A harmadik felvonásban van egy szép monológom… ha megengedi a polgármester úr, elmondanám…
– Maga itt ne színészkedjen, hallja?!
– Kérem tisztelettel, én azt szeretném megvilágítani, mi történt a színházban…
Weyda hallgatott, Bogusławski mondani kezdte a monológot:
Fordítsuk el szemünk, túl szomorú e látvány,
S csodálkozzunk az ég szent bölcsessége láttán…

– A botrányról beszéljen – üvöltött fel Weyda –, nem érti?
– Oda óhajtanék kilukadni. Ugyanis pár sorral később van egy rész, amit már a próbákon is nehezen tudtam megtanulni, mondtam is Osiński úrnak, aki fordította, hogy itt baj lesz, valami nem stimmel a prozódiában, beletörik a nyelvem, kiesik a fejemből, de az igazgató úr nem volt hajlandó változtatni, tetszik tudni, polgármester úr, milyenek ezek az írók, rögeszmésen ragaszkodnak minden betűjükhöz…
Weyda vakkantott, de már lemondóan.
– Ettől a résztől – folytatta Bogusławski bocsánatkérően – mindig félek. Szörnyű érzés, ha az ember nem összpontosíthat arra, amit éppen mond, mert az jár a fejében, hogy pár sorral odébb biztosan nem jut majd eszébe a folytatás, és az ember annyira ideges lesz, hogy a súgóra se képes figyelni. Biztosan volt már ilyen esete, polgármester úr. A második szünetben végig ezt a monológot daráltam, többen tanúsíthatják, almát ettem és ezt a monológot mondtam, és akkor még tudtam. Most is tudom. Engedje meg, polgármester úr, hogy elmondjam a monológot végig, hibátlanul…
– Nem! – ordította Weyda.
– Kérem – mondta Bogusławski, és megbántva hallgatott egy pillanatig. – Csak be szerettem volna bizonyítani, hogy tudtam én a monológot, de a mi pályánkon, sajnos, mindig ott lebeg fölöttünk a memóriakiesés kardja. Az a végzetem, s ez egész pályámat végigkísérte, hogy képtelen vagyok súgó után játszani. Irigylem azokat, akik képesek…
Weyda felmordult.
– Igenis – sietett a bocsánatkéréssel Bogusławski. – Én bizonytalan vagyok, ha a szereppel nem vagyok egészen készen, és izgalmamban a súgó üvöltését sem hallom meg. Mostanában valami baj van a fülemmel…
– Nem érdekel a füle – suttogta Weyda.
– Bocsásson meg, polgármester úr, nem akarom elrabolni az idejét, de hát én sem a magam jószántából vagyok itt.
Weyda egy gombot csavargatott a kabátján remegő ujjakkal.
– Kérem – mondta Bogusławski, és szégyenkezve sóhajtott –, belesültem a szerepembe.
Elhallgatott. Csönd volt, Weyda a folytatást várta.
– És? – kérdezte végül Weyda rekedten.
– Ez történt.
Bogusławski széles mozdulattal széttárta a karjait.
– A többit nem értem, polgármester úr, meg nem foghatom… A közönség felrohant, mindenki üvöltött, azt hittem, szétszednek dühükben, amiért belesültem… bár meglehet, nem gondoltam semmit, csak így utólag, hiszen olyan váratlanul ért… és a vállukra emeltek, feldobtak egy hintó tetejére, akár egy girhes macskát… igen, kérem – mondta felháborodottan –, mintha egy kóbor macska lennék, én!… Aztán az urak idehoztak.
Bogusławski felsóhajtott és a fejét csóválta.
– Igazán köszönettel tartozom az uraknak, megmentették az életemet – és meghajolt a katonák felé. Azok értetlenül néztek rá, Bogusławskit az öt csendőr adta át nekik.
Weyda a torkát köszörülte.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudja, miért került ide?
– Ne haragudjon, polgármester, úr, de én tényleg nem tudom.
Weyda Bogusławskit bámulta.
– Ebben az öltözékben lépett fel?
– Ebben.
Weyda szemügyre vette az öreg Horatiust, de semmi kivetnivalót nem talált a jelmezben.
– És nem mondott semmit?
– Nem.
– Valamit, ami nem volt a szerepében.
– Semmit. Hiszen éppen az volt a baj, hogy a szerepemet se mondtam! 



Az idézet forrásaSzépirodalmi Kiadó, Budapest, 1981

Pod značkou X. (detail) (Cseh)

Po přestávce vystupovali první Boguslawski se Szymanowským a Mistr spustil:

Je čas od hrůzy té již pohled odtrhnout
a vzdát se obdivu, jejž vnuká boží soud:
když sláva zmámí nás, okolnost jediná
pokoří pýchu, jež se příliš vypíná...

V hledišti nastalo ticho. Poslední dvouverši zarecitoval Boguslawski s nečekanou hořkostí a pohnutím; s takovým zápalem se toho večera ještě nesetkali. I Szymanowski pohlédl na Mistra překvapeně, a ten pokračoval:

... i v našich radostech je smutek stálým hostem
a známky slabostí se pojí k našim ctnostem;
a našim toužením jen zřídka dopřán jest
čin, který provází plná a čistá čest.

Poslední dvouverší už Boguslawski vykřikoval a dlaň měl sevřenou v pěst.
Zmlkl. Nastalo ticho. Szymanowski na něho pohlédl, očekával, že Boguslawski bude pokračovat až k narážce. Místo toho se Boguslawski zahleděl Szymanowskému do oči. Szymanowski strnule stál. Když už i v hledišti vycítili, že pauza je nápadně dlouhá, Boguslawski se od Szymanowského odvrátil - ten stál jako zkamenělý - a zvolna, s pohledem upřeným do prázdna, popostoupil k rampě, až za linii, za níž by ho kortina divákům skryla, kdyby Zielińskému napadlo ji spustit.
V celém hledišti panovalo ticho. Všichni tajili dech. Tyčila se před nimi vysoká hubená postava, stála nehybně, mlčky a upřeně hleděla na diváky. Ani nemrkla. Socha sebe sama. Ta vyčouhlá, přihrbená postava s orlím nosem, s nalepeným šedivým knírem a dlouhým, rozevlátým vousem připomínala proroky. Ani dole, ani za jeho zády nikdo ani nemukal; zpředu, zezadu, ze strany, každý na něho hleděl; očekávali, že promluví a jeho kletby strhnou na ně strop. On však mlčel. Nehybně. Půl minuty nebo celé hodiny. Čas zanikl, půldruha tisíce lidi se vpíjelo očima do této postavy a omámeně naslouchalo jejímu mlčení. Hleděli na mága, kolem něhož se vše pohroužilo do šera, a najednou se půldruha tisíce lidí spojilo ve společném a němém zármutku.
Ticho přerušil zajíkavý vzlyk a potoui vypukl hluk, diváci vyskakovali ze sedadel a jeden přes druhého se hnali k rampě, aby se dotkli cípu pláště Boguslawského. Zieliński, který dosud omráčeně, nehybně stál, teď už nadarmo zoufale spouštěl kortinu, diváci vylézali na jeviště, přeskakovali orchestr, zdvihli Boguslawského na ramena a hrnuli se s ním k východu.
Na jevišti, v hledišti a ve vestibulu se rozpoutalo peklo; četnictvo i civilové se nadarmo pokoušeli zatlačit dav zpátky, strhl je s sebou, ven na Divadelní náměstí, kde oddíl počítal s nějakým tím narušením pořádku, ale až později, po představení. Oddíl se bez nejmenšího odporu rozutíkal, nezazněl jediný povel, netřeskl jediný výstřel. Boguslawského vyzdvihl les rukou na střechu jednoho z kočárů, které čekaly před divadlem, koně byli rázem vypřaženi a po Miodowé se vydal vítězný průvod v čele s lidmi, kteří táhli kočár.
Všichni křičeli, všichni improvizovali hesla, všichni měli pádný důvod, aby vykřičeli do světa svou zoufalou situaci; všichni chtěli jít poblíž kočáru, na němž se kodrcal světec, přidržuje se oběma rukama střechy. Objevily se pochodně: v divadle odmontovali i většinu olejových lamp a vynesli je na ulici. Členové stran, skupin, zákonných i tajných společenství, kteří jindy stáli proti sobě, třeštili nyní společně, šťastni se objímali a tiskli, neznámí lidé si leželi v náruči a vzlykali si do uší; v tom posvátném mlčení každý rozpoznal svůj vlastní smutek.
Revoluční jednota davu vydržela až na konec Miodowé. Tam se část davu, která kočár táhla a následovala jej, hrnula po Senatorské na náměstí Bernardinů, kde se nabízelo více směrů: do Starého Města, dolů k Blachovskému paláci, zpátky podél městské hradby nebo od krakovské brány kolem kostelů svaté Kláry a svaté Anny směrem ke Krakovskému předměstí. Dav se uvolnil, podél řady domů se rozptyloval do noci. Bylo slyšet, jak na rohu Senatorské a Miodowé jsou vytloukána okna restaurace Chovot. Většina světlonošů zůstala u kočáru, ale zvolna jich začínalo ubývat, pochodně se vrávoravě, jako svatojánské mušky, rozptýlily po městě; shora skýtaly zvláště pěknou podívanou ty, které sestupovaly směrem na Mariensztat. Lidé bez pochodní chvíli bezradně pobíhali mezi rozptylujícími se zdroji světla, hledali, kde je světel víc, co když právě tam se něco děje. Kočár už byl odtažen k ústí Krakovského, ale Boguslawski už na střeše nebyl, někdo ho sundal, někdo ho líbal, někdo mu zpola strhl kostým a někdo mu vytrhával chloupky z vousů a kníru. Mistr se cítil v bezpečí teprve tehdy, když se vzpamatoval v uzavřeném voze ve společnosti pěti žandarmů, někam ujížděli. Venku se ještě ozýval křik a výskot, ale hluk postupně slábl, vzdaloval se, až utichl docela.
Teď už dusala jenom kopyta.
Boguslawského vysypali z vozu na nádvoří nějaké budovy, potmě neviděl, kam se dostal. Četnici? Kasárny? Městské velitelství? Jistě ho ale nezavezli do vězení. Čtyři vojáci ho zavedli do jednoho křidla budovy, vyšli po schodech, vstoupili do dveří. Před nimi šel voják se svíčkou.
V místnosti byl psací stůl a dvě židle, jedna za psacím stolem; Boguslawski usedl na tu druhou, u stěny. Vojáci mu nebránili.
“Mám žízeň,“ řekl.
Vojáci neodpověděli. Mají vztek, pomyslel si Boguslawski, že musejí kvůli mně ponocovat. Rozhodl se, že je dráždit nebude. Vzteklý voják se hned rve. Velký úspěch je i to, že může sedět.
Hemžily se v něm všechny události uplynulé půlhodiny. Vlastně tomu ještě ani půlhodiny není, co ostatní se potloukali za spuštěnou kortinou a on jedl jablko. Podařilo se mi to, pomyslel si a usmál se na svou stráž. Ta mu úsměv neoplatila, ale viděl, že jeden z vojáků na něho užasle hledí. Podařilo se mi to. V tomhle ať ho někdo napodobí. Talmu by to ani nenapadlo.
Tak dobře se necítil už celé roky. Během představení ho trápily střevní křeče, pominuly beze stopy. V uších mu nyní zalehlo po těch ovacích, domníval se. Vsedě si rozhýbával lopatky, svíral ruce v pěst, pochoval příjemnou svalovou únavu. Zaklonil se, unavený a blažený. Ničeho se nebál. Cožpak mohou největšímu herci na světě uškodit takové ponravy?
Když přiběhl starosta Weyda, utahaný a sklíčený, Boguslawski uctivě povstal a s přátelským úsměvem se uklonil.
“Posadte se,“ vyštěkl Weyda a padl na židli za psacím stolem. Prudce oddechoval, musel utíkat. Byl malý, zavalitý, s násilnickou bradou, silně proplešatělý, čelo se mu perlilo, funěl.
“Co jste to zas vyváděl?“ obořil se na Boguslawského. Boguslawski nevinně užasl.
“Vystupoval jsem,“ řekl, “nechápu, proč jsem se ocitl tady.“
“Nechápete to.“
“Ne, prosím.“
“Vyprávějte, co se stalo.“
“Pane starosto, vy jste v divadle nebyl?“
“Tady se ptám já.“
“Prosím. Hrál jsem starého Horatia, roli, v níž mám tu čest vytvářet postavu, která je, promiňte, že podávám vysvětlení, v naší situaci povolána ukázat obyvatelstvu bezprostředního spolupracovníka a přítele krále Alexandra.“
Weyda rozpačitě vytáhl obočí.
“Stručněji,“ vyštěkl.
“Je to velice krásná úloha,“ pokračoval důvěrně Boguslawski, “a velice mě těší; že poté, co loni jsem měl příležitost vytvořit v Cinnovi samotného krále, nyní zase jeho velice blízkého přítele.“
“Vyprávějte, co se stalo v divadle!“
“Vyprávím vám to, pane starosto. Ve třetím jednání mám krásný monolog, a kdybyste dovolil, pane starosto, odříkal bych jej…“
“Nic mi tu nehrajte, slyšíte?!“
“Prosím uctivě, já bych rád objasnil, co se v divadle přihodilo. . .“
Weyda mlčel, Boguslawski spustil monolog:

Je čas od hrůzy té již pohled odtrhnout
a vzdát se obdivu, jejž vnuká boží soud...

“Mluvte o tom skandálu,“ zahulákal Weyda, “nerozumíte?“
“Rád bych k němu došel. O pár řádků níž je totiž pasáž, která mi už i na zkouškách šla těžko, také jsem panu Osirískému říkal, on to překládal, že tady s tím bude potíž, něco tu v prozodii neklape, lámu si na tom jazyk, vypadává mi to z hlavy, ale pan ředitel to nechtěl změnit, račte vědět, pane starosto, jací jsou ti spisovatelé posedli, trvají na každém písmenku.“
Weyda vyštěkl, ale už rezignovaně.
“Téhle pasáže," pokračoval omluvně Boguslawski, “já se vždycky bojim. Je to i hrozný pocit, když se člověk nemůže soustředit na to, co právě říká, protože se mu honí hlavou; že o pár řádků níž si určitě nevzpomene na pokračování, a člověk tak znervózní, že nedokáže poslouchat ani nápovědu. Jistě jste to už zažil, pane starosto. Po celou druhou přestávku jsem si ten monolog drmolil, mnoho lidí vám to může dosvědčit, jedl jsem jablko a říkal si ten monolog, a tehdy jsem ho ještě uměl. I ted ho umím. Dovolte, pane starosto, abych vám ten monolog přeříkal až do konce a bez chyby. . .“
“Ne!“ zařval Weyda.
“Prosím,“ řekl Boguslawski a dotčeně se odmlčel. “Chtěl jsem jen dokázat, že já jsem ten monolog uměl, ale na naší dráze, bohužel, stále hrozí nebezpečí, že nám vypoví paměť. To je můj osud, provázelo mě to po celou dráhu, že podle nápovědy neumím hrát. Závidím těm, kdo to umějí...“ Weyda zabručel.
“Ano prosím,“ pospíšil si omluvně Boguslawski ji znejistím, když nemám roli úplně hotovou, a mám takovou trému; že nápovědu neslyším, i kdyby řval. A v poslední době mám taky něco s ušima...“
“Vaše uši mě nezajímají,“ zašeptal Weyda.
“Promiňte, pane starosto, nechci vás okrádat o čas, ale ani ji tu nejsem dobrovolně.“
Weyda si rozechvělými prsty kroutil knoflík na kabátě.
“Víte,“ řekl Boguslawski a zahanbeně si povzdechl, já jsem svou roli zpackal.“
Odmlčel se. Bylo ticho, Weyda čekal na pokračování.
“A co dál?“ zeptal se nakonec chraptivě Weyda.
“Tohle se mi stalo.“
Boguslawski se doširoka rozmáchl.
“Jinak tomu nerozumím, pane starosto, nechápu to ... Diváci vyběhli nahoru, všichni hulákali, ji jsem myslel, že mě vzteky rozsápou, že jsem to zpackal... ačkoli, možné taky je, že jsem si nemyslel nic, to až později, vždyť mě to stihlo tak nečekaně... a zdvihli mě na ramena a vyhodili na střechu kočáru jako prašivou kočku... ano, prosím,“ řekl pobouřeně; “jako bych já byl nějaká toulavá kočka, já... ! Potom mě pánové přivezli sem.“
Boguslawski si povzdechl a zavrtěl hlavou.
“Skutečně jsem těm pánům zavázán díky, zachránili mi život,“ a uklonil se směrem k vojákům. Ti na něho nechápavě hleděli, Boguslawského jim odevzdalo pět četníků.
Weyda si odkašlal.
“Snad mi nechcete tvrdit, že nevíte, proč jste se sem dostal?“
“Nezlobte se, pane starosto, ale já to opravdu nevím.“
Weyda civěl na Boguslawského.
“V tomto oděvu jste vystupovali?“
“Ano.“
Weyda si starého Horatia prohlédl, ale na kostýmu nenašel nic, co by se mu dalo vytýkat.
“A neříkal jste nic?“
“Ne.“
“Něco, co jste neměl v roli.“
“Ne. Vždyť právě v tom byla ta potíž, že jsem neříkal ani svou roli!“ 



Az idézet forrásaOdeon, Praha, 1990
Könyvoldal (tól–ig)463-469

minimap