Székely Magda: Kőtábla

1.
Iszonyú volt régen. Kemény
törvények buktak és születtek,
lobogott élő szózata
kőtáblának és feszületnek.
A hasadozó ég szava
próféták csontjaiba vágott,
tűzoszlopok és víziók
ragyogtatták a pusztaságot.

Ma iszonyúbb. Jónás mikor
futott a szótól, tudva tudta,
melyik a hang, melyik a hús,
melyik a város és a puszta.
De ma Tarsis és Ninive,
mint két tojás, egyforma város:
Ki tudja, hogy menekül-e,
vagy most ért el feladatához?

Mert megritkultak az egek,
isteni szó senkit nem öklel.
Hadakozunk, és nem segít
ma senki fényes hírnökökkel.
Nekünk kell tudni egyedül,
testünk mulandó kén és foszfor,
s ha késlekedünk szólani,
a föld s az ég is velünk pusztul.

2.
A homokpuszta közepén
ételem ritka fű és sáska.
Fülemből régesrég kihalt
a tengerpartok csattogása.
Nem nyelt el a hal. De a föld
a kedvemért mannát sem termett.
Fölöttem égő korona,
a nap kemény tüskéi vernek.

Szavam száraz, mint ez a táj.
Mert ki a népet attól óvja,
ami majd eljön, biztosan,
ha addig meg nem tér a jóra,
az még segíthet. De aki
maga mögött az iszonyattal
a megtörténtet hirdeti,
annak már nincs tennivalója.

És minden éjjel csontmezők
fölött virrasztok. Néma oltár.
Mind rámmered. Nincs szigorúbb
a megvalósult víziónál,
mert rámmered és kényszerít,
s ki erre egymagam maradtam,
szólnom kell. Semmisem segít,
de ne maradjon kimondatlan.