Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.

It was late, I headed home, my soul
wrestling with thoughts of the day past,
I walked, along gardens and villas,
exhausted, sullen, downcast,
or was it my feet that carried me
dark branches looming overhead,
my two feet, two loyal servants
who by instinct my body led.

Suddenly a wave swept over me
on that late evening in May,
scents that hung heavy and dense
invisibly wafting away,
and in that sweet, exhaling darkness
the world adrift in vapors
surged toward me like an ocean of
lilacs, jasmine and acacias.

From the depths of hidden gardens
surged toward me like the sea,
broad, soft wings that barely fluttered
and settled around me,
covered my joyous parade with
myriad petals of surprise
and this gorgeous, buoyant moment
dispelled all worries from my mind.

Every scent, as if alive
found its voice and spoke to me,
I drank in their tales of
passion and love, heavenly;
through the railing pale as a ghost
a shrub stretched a slender limb
and as wine does a thirsty caraffe
its spirit filled me to the brim.

I lumbered slowly ahead,
tipsy, slightly wavering,
new seas sprang from the next garden,
new shrubs through the next railing,
and the scents permeated
my lungs, my heart, my mind,
I felt as though I’d grown wings
and left my weight behind.

How did I get home, I know not.
— My woes no fewer than before.
But since that day, I’d grown
to love life a little more,
amid work and troubles I await,
that it come, as I’m sure it might,
to brighten my weary moments,
some fortuitous delight.