Szabó Lőrinc: Nagyanyám

Szigorú, kemény, papi özvegy
volt az apai nagyanyám.
Sipirc! – így küldött a sarokba,
s szeme mint bot ütött reám.

Kicsi volt; de roppant tekintély
egy félelmes életen át,
úgy álltak előtte bajúszos
fiai, mint a katonák.

Én féltem tőle, menekültem,
éreztem, engem nem szeret,
s hogy meg ne bántsam, letagadtam
előtte rémületemet.

Moccanni, mukkanni se mertem,
de ő gyűlölt, gyanakodott,
és egyszer, hogy bebizonyítsa,
mily gonosz unoka vagyok,

azt mondta rám, hogy ki akartam
szúrni ollóval a szemét.
– Így ni, – mutatta s kinyitotta
ollója szárát – mindakét

szememet egyetlen döféssel
próbálta… így ni, a kölyök!…
Én elszörnyedve, sírva álltam
a felnőtt rokonok között

s tiltakoztam, de neki hittek
és csak az anyám hitt nekem
és bevitt a másik szobába,
sírt ő is, együtt sírt velem.

Nyolc- vagy kilencéves lehettem,
mikor ez történt. Nagyanyám
már meghalt és én férfi lettem
s néha azt hiszem, hogy talán

tévedtem és ő nem is gyűlölt,
sok mindent máskép gondolok – –
De azt az egyet sohse értem,
azt a szörnyű pillanatot,

mikor azt mondta… Úgy szeretném
a sírjából fölkelteni
a rég elporladt öreget, hogy
mondja meg, mért kellett neki,

mért kellett azt az érthetetlen
hazugságot rám fognia,
a vádat, melynek iszonyától
már nem menekülök soha,

mondja meg, hisz megbocsátottam,
megbocsátottam érte rég:
miért mondta, hogy ki akartam
szúrni ollóval a szemét?

Strict, ironfisted churchly widow
was my fraternal grandmother.
“Scram!” — she sent me off to the corner,
eyes lashing me like no other.

She of small frame, yet immense stature,
All through her years formidable,
Her sons, mustachioed regiment,
Stood by her indomitable.

I was terrified, avoided her,
felt she never had love for me,
and out of reverence I concealed
my fright, did not want her to see.

Laid low, motionless, made not a peep,
but she hated me without pause,
held me suspect, and once, just to prove
what an evil grandchild I was,

leveled the accusation that I
intended to bore her eyes out.
“Just like this,” she demonstrated,
open scissors hovering about

her sockets, “one stab, had he his way,
like this … the little savage, see!…”
Horrified and in tears I stood
family elders surrounding me.

I protested, yet they believed her,
save one who knew I hadn’t lied,
my mother took me to the next room,
she cried too, together we cried.

I was eight, maybe nine at that time.
My grandmother has since passed,
I’ve grown up to be a man, and it
sometimes occurs to me, perhaps

I was wrong, she didn’t hate me,
much there is not so evident —
But something I never understand,
that one, that terrible moment,

when she spoke those words … Oh how I’d love
to awaken her from her grave
the crone of ash and dust, to have her
tell me what led her to deprave,

why did she have to pin on me that
baffling and fathomless lie,
that allegation whose dread shadow
I must now forever decry,

tell me, since I have long forgiven,
and her I no longer despise:
tell me, why did she claim that I
intended to bore out her eyes?