Elégia (Magyar)
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem, még ma sem értem én; hogy pár kavics mindörökre bezárhat, hogy föld alatt a hazád és a házad, ugyan hogy érteném. Tizennyolc évet égtél, te parányi, te vézna testbe ágyalt szeretet: hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek, és ellebbent könnyű leheleted? Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység szelíd szived szapora lüktetését, s ha száradó torokkal elkiáltom egyetlenegy birtokod a világon, ártatlan nevedet, hogy soha-soha nem jön felelet? Mindig velem jártál, nem nélkülem, most elbújtál a mélybe. Odaadtad futásod, a vizet, a nyári szélben ingó neszeket, a zizzenést, a zöld fellegeket, szólj, mit kaptál cserébe? Félsz odalenn? Tán azért vitted el a mosolygásomat, s most ketten vagytok lenn az ideges bokor alatt? Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál, hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál, s itt botlom régi útjaink kövén? Felelj, te hűtlen, vársz-e rám, sietsz-e majd felém, ha nyugtalan sorsom betelt, vezetsz-e lenge fény? Beszélj, ott van a régi ház, az arany venyigék, ahol te vagy? Oda süllyedt a fiatal vidék? Hallasz? Úgy mérjem léptemet, úgy járjam utamat, hogy a füled még rám fgyel a nedves föld alatt? Beszélj! Hallod a hangomat, csak nem szabad felelned? És én? Hallom még hangodat, felel majd fürge nyelved? Mindenkit hozzád mérek én, hogy úgy szeret-e, mint te; gurul a hónap és az év, szegény emlékeimbe kapaszkodom, hogy el ne essem. Emlékezz rám, hogy megtalálj, ha rám mosolyog a halál, s levél legyez felettem. Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://napverse.nolblog.hu |
|
|