Szabó Palócz Attila : hosszú advent

harminc éve az ember még csak egyszer élt,
és nem félte a hóesést,
a fehér karácsony olybá tűnt, mint holmi felszínes ihletés…
 
fotelből szemléltük,
a meleg szobában a tévé előtt ülve,
hogyan hullnak a hópelyhek a frissen fröccsent vérre…
 
nem voltunk távol, talán rohanni kellett volna,
át a határon, zsebünkben még
a vérvörös útlevél – de úgy hihettük talán,
hogy a forradalmak nélkülünk is megtörténnek…
 
az értetlenség, az értetlenkedés
volt az alapélménye annak az adventnek,
annak a karácsony éjnek,
s ahogyan nem érthették egykor
a pásztortűz köré gyűlt halandók sem
az újfent sötétbe borult betlehemi éjben
a csodát, ami a szemük előtt épp akkor zajlott,
nem érthettük igazán mi sem,
hogy mi az értelme a hóra fröccsent vérnek…
 
hosszú volt az az advent, a takarójánál sokkal
hosszabbra nyújtózott a várakozás,
felszínes szavak olvadtak véres latyakká, dagadtak sárrá
harminc év ihletésében,
ebben a dőre rácsodálkozásban,
mert mi továbbra sem változunk,
csak a vér fröcsög, forradalmak tépnek zászlókat,
s égnek értetlen retinákba a csodák…
harminc éve az ember még csak egyszer élt,
vagy egyszer sem,
de az elcsigázottság felkelt zavarrá érlelte
a lélek legbenső csendjét,
s a csoda fénylő felvillanása után,
ahogy kialudt az égi csillogás,
úgy ültünk a tévé előtt megint,
mint tábortűz parazsa köré gyűlt halandók egykor
az újfent elsötétült betlehemi éjben…
 
talán akkor érezhettük meg először,
hogy hosszú advent jő megint…