Szendrey Júlia: Zu der Poesie (A költészethez Német nyelven)

Ó költészet, fogadj be templomodba

Fogadj be engem papjaid közé

Hisz Istenséged senki úgy nem valld. -

Senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,

Igéidet rebegték ajkaim,

Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd

Az élet sötét, kétes utain.

Csak egy maradt - egy szent kép birtokomban, -

Feldúlt házam oltárképe volt;

Tekintetem föl a magasba hívá,

Míg térdem le a porba roskadott.

A vakmerő kéz, mely letépni nyúlt fel,

Imádkozásra fonta ujjait;

Nehéz sóhaj szállt fohászkodva hozzá

Az ajkakról, mely már káromlásra nyílt.

Te képed volt ez, ó költészet! - képed, -

Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,

Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,

Vetvén reám egy fényes sugarat.

Ó ne vond vissza e sugárt telkemtől, -

Mint égető nap áradjon reám;

Ha bár fényedben, ó én istenségem,

Foszló harmatcsepp leszek csupán!

Oh, Dichtkunst, empfange mich in deine Kirche,

empfange mich auf die Priester Stühle,

deine Gottheit lobt keiner mehr als ich,

keiner fühlt dich so nah, wie ich  fühle.

In meinem Kindesalter, zwar unbewusst,

dein Werben stammelten meine Lippen,

ahnend, eines Tages wirst du mein Stern sein,

an Lebens dunkler, zweifelhafter Klippen.

Nur eins ist geblieben, ein heiliges Bild,

das Altarbild von meinem zerstörten Heim,

mein Antlitz nach oben im Himmel starte,

und mein Knie in Staub zu versinken scheint.

Die tollkühne Hand, der abrissen wollte,

jetzt zum Beten flechte seinen Finger:

Schwer aufseufzend hörte man das Bittgesuch,

aus dem Mund, der sich zum Fluch geöffnet hat.

Es ist dein Bild gewesen, oh Dichtkunst! – dein Bild,

das einzige Schatz, welches mir geblieben ist,

den die Dämmerung schickte, nach langer Nacht,

welcher an mich, einen strahlenden Schein wirft.

Oh, zieh dieser Schein nie von meinem Grundzurück,

wie brennender Sonne soll an mich scheinen;

obwohl in deinen Schein, oh meine Gottheit

flaumweicher Tautropfen werde ich bleiben.