Szendrey Júlia: Sötét óra

Naponként árvább egy reménynyel,

S egy csalódással gazdagabb,

Szivünkből ekként fogy az élet,

Cseppenként igy fogy, igy apad.

S igy lesz kietlen pusztaság, hol

Előbb virágos kert vala,

Hol úgy megdalolt, fütyürészett

Az életkedvnek madara.

S lesz temető a sziv, hol nyugszik

Annyi szép és ifjú halott,

Kiket az élet csak gyilkolni

De feledtetni nem tudott.

Holttesteinken ott élődnek

S gyötrelmeinket ez növeli

Az emlékezet telhetetlen,

Szüntelen éhes férgei.

És e keservtől, gyötrelemtől,

Mit mi életnek nevezünk,

Nincs szabadulás, nincs menekvés,

Mig a földben nem pihenünk.

Oh, örök álom, miért késel,

Mért nem fogod be szemeim ?

Nem róttam még le tartozásom,

Vannak még sirni könyeim ?

Täglich mit einer Hoffnung ärmer,

’d reicher mit einer Enttäuschung,

das Leben wird immer weniger

tropfenweise verschwindet der Schwung.

Und so kommt die öde Kahlheit, wo

ein Blumengarten gewesen,

wo fröhlich zwitscherten und sangen

die Vögel des freudigen Lebens.

Zu Friedhof wird das Herz, wo viele

junge schöne tote liegen,

welche das Leben nur töten kann,

doch vergessen werden sie nie mehr.

Auf unseren Leichnam leben dort,

die vergrößern unsere Schmerzen,

die Erinnerung nimmersatte,

rastlos hungrige Würmer fressen.

Und von diesen bitteren Qualen,

was wir hier als Leben nennen,

gibt kein Entkommen und Entrinnen,

bis wir unter der Erde pennen.

Ach, ewige Traum, warum verspätest?

Warum schließt nicht meinen Augen?

Hab meine Schuldigkeit noch nicht begleicht,

die Tränen noch weiterlaufen?