Szente B. Levente: Hetedik mennyország

(részlet a Sárgaház folyosója c. naplójegyzékből)
 
Ana Nikvulnak, tisztelettel
 
Úgy bánnak velem, mint egy kisgyermekkel,
mondtam apámnak, aki rég meghalt, de gyakran látom
fura és különös álmaimban, mindig abban a fekete bőrben,
szép fehér arcában hatvanévnyi bölcselet,
és amikor integet vissza nekem,
mostanában lehunyom szemem,
nem engedte sosem, megnézzem, hová tűnik, merre megy,
és ő hallgatott, kezének egy-egy mozdulatával jelezte,
ami történt, megtörtént, ami fog, az köztünk marad,
és gyakran kérdezik, hol jár most az eszem,
hová, merre tévedtem,
mire gondolok éppen?
 
Hogy mondhatnám el nekik, bárkinek,
hogy gondolataim messze-messze,
távoli időkben járnak, hol dadogni tanult
a gyermek ember,
s hogy az egyetlen pajtása, egy nagy és hatalmas úr volt éppen,
ki a világok közötti terek zöld és buja kertje közepén
a szűk ösvényre mutatott,
finom gyümölcsök és békés állatok mellett
nyelvi szóképeket úgy rakosgatott
egyik a másik mellé, akár a pályájukat lefutó
kívánatos csillagok.
 
És én érteni akarom,
megérteni az élőt, az elesett fákat,
azokkal együtt kik a kert túloldalán
néha észrevétlen, de a félárnyékban őrt állnak,
azokkal együtt, akikről a pataksodrásban talált
szép kövek egy másmilyen világról mesélnek,
mégis, a nyomokat teremtőket eddig soha nem láttam,
hát megérteni akarom a hangokat jelentő alakokat,
az erős és lágy után kívánkozó gyöngéden erőteljes
képnyomok tudatomba való érkezését,
az ismertetlen érzéseket, fülemnek is másmilyen
hangszíneket, az övékét is, kikről sejtem csak,
hogy körbevesznek, álmaimban fölém hajolnak,
beszélnek, megérintenek, dédelgetnek, mintha
a lelkem titkaiba valakik belesnének,
ma is elhitetik velem,
ez lehet a hetedik mennyország.
Csak ez a bizonytalanság ne lenne.