A Pendragon legenda (Magyar)
– My way is to begin with the beginning, szokásom a kezdetén kezdeni – mondta
Lord Byron, és ő csak tudta, mi illik, ha előkelő angolokról van szó.
Végeredményben minden történetem ott kezdődik, hogy megszülettem Budapesten,
és rövid idő múlva már az volt a nevem, ami most is: Bátky János. Ezt akkor
még nem tudtam.
De a rövidség okáért elmellőzöm, ami megszületésem és az Earl of Gwyneddel való
megismerkedésem közt lejátszódott, a harminckét esztendőt, közben a világháborúval.
Elmellőzöm, mert hiszen rendkívüli történetemnek nem én vagyok a hőse, hanem
ő.
Rátérek ismeretségünk történetére. A szezon vége felé, a nyár kezdetén, Lady
Malmsbury-Croftnál voltam esti összejövetelen. A hölgy nagy jóakaróm volt, még
abból az időből, amikor Donald Campbell tudományos titkára voltam. Mert foglalkozásomra
nézve az a foglalkozásom, hogy rendelkezésére állok idősebb angoloknak, akiknek
az a rögeszméjük, hogy valami szellemi munkát akarnak végezni. De nemcsak ebből
élek. Van egy kis vagyonom, az édesanyám után, szerényen megélhetek abban az
országban, amelyikben akarok. Választott hazám sok éve Anglia. Szeretem az angol
táj úriságát.
Az est folyamán a háziasszony megragadott, és odaevezett velem egy csodálatos
fejű, magas, őszhajó úrhoz, aki hallgatagon mosolygott egy karosszék fenekén.
– Earl – mondta –, ez az úr Bátky János, aki középkori angol rovarevőkkel foglalkozik,
vagy ókori olasz cséplőgépekkel, most nem emlékszem pontosan. De szóval, valamivel,
ami önt nagyon érdekli.
És ezzel otthagyott bennünket.
Mi egy ideig jóindulatúan mosolyogtunk egymásra. Az earl feje rendkívül vonzó
volt. Régi könyvek első lapján látni ilyen fejet, de babérkoszorúval. Mainapság
ilyen fejek nemigen teremnek.
Egyben roppantul szégyelltem magam, mert úgy éreztem, hogy a nemes lady pontatlan
megjelölése enyhén komikus színben tüntet fel.
– Ha nem haragszik – mondta végre az earl –, engedje meg, hogy megkérdezzem,
mit akart háziasszonyunk tulajdonképpen mondani?
– Milord, a szomorú az, hogy a ladynek bizonyos fokig igaza volt. Bölcsészdoktor
vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes
embernek nem jut az eszébe.
Így próbáltam elszellemeskedni egy komolyabb téma felmerülését, például, hogy
mivel foglalkozom. Jól tudtam, hogy az angolok nagyon rossz néven veszik, ha
valaki intellektuális érdeklődést árul el.
De az earl furcsán elmosolyodott.
– Kérem, velem még komolyan is beszélhet. Én nem vagyok angol. Walesi vagyok,
és az, mondjuk, ötven százalékig olyan, mintha kontinentális volnék. Egy angol
sosem kérdezné meg Öntől, hogy mivel foglalkozik, nem is illik. De én most már
a saját szellemi önérzetem miatt ragaszkodom ehhez a kérdéshez.
Olyan értelmes feje volt, hogy megmondtam az igazat.
– Most XVII. századi angol misztikusokkal foglalkozom.
– Igazán? – kiáltott fel az earl. – Akkor Lady Malmsbury-Croft megint csodálatosan
ráhibázott. Mindig így szokta. Ha egymás mellé ültet két urat, abban a hiszemben,
hogy együtt jártak Etonban, akkor biztos lehet benne, hogy az egyik német és
a másik japán, de mind a ketten a libériai bélyegekre specializálták magukat.
– Tehát Milord is ezzel a tárggyal foglalkozik?
– Foglalkozni, erős szó a mi szigetünkön. Maguk tanulmányoznak valamit, nekünk
csak vesszőparipáink vannak. Csak úgy foglalkozom az angol misztikusokkal, mint
egy nyugalmazott tábornok, amikor nekiül a családja történetének. Mert nálunk
a miszticizmus hozzátartozik valahogy a család történetéhez. De mondja, doktor…
a miszticizmus nagyon tág fogalom. Magát mint vallási jelenség érdekli?
– Nem, ahhoz nincs sok érzékem. Engem a miszticizmusból az érdekel, amit általában
misztikusnak neveznek: a titokzatos agyrémek és operációk, melyekkel a régiek
úrrá akartak lenni a természeten. Az aranycsinálók, a homunkulusz titka, az
univerzális gyógyszer, az ásványok és amulettek hatása… Fludd természetfilozófiája,
ahol a barométerből bebizonyítja Isten létezését.
– Fludd? – Az earl felütötte a fejét. – Fluddot nem lehet a sok bolonddal együtt
emlegetni. Fludd, uram, sok képtelenséget írt, mert meg akart magyarázni dolgokat,
amiket akkor nem lehetett. De a lényegben, a lényegről sokkal többet tudott,
mint a mai tudósok, akik már csak nem is nevetnek a teóriáin. Nem tudom, Önnek
mi a véleménye, de ma nagyon sokat tudunk a természet apróka részleteiről; akkor
az emberek többet tudtak az egészről. A nagy összefüggésekről, amiket nem lehet
mérleggel mérni és felvágni, mint a sonkát.
A szeme élénkebb volt, mint amennyit a fegyelmezett Angliában megengednek a
szemnek. A téma az ő legtémább témája lehetett.
Azután elszégyellte magát, elmosolyodott, és könnyedre váltotta hangját:
– Igen, nekem Fludd a vesszőparipám.
Ekkor egy bájos, fiatal hölgy közbelépett, és hosszú időn keresztül hülyeségeket
beszélt. Az earl gavallérosan asszisztált hozzá. Tűkön ültem, szerettem volna
folytatni a beszélgetést. Semmi a világon nem érdekel annyira, mint egy ember
érzelmi viszonya valami absztraktumhoz: hogy miért meggyőződéses anglokatolikus
X. úr, és miért foglalkozik Y. kisasszony a haslábúakkal. Ilyen izgató probléma
volt, hogy miért lelkesedik egy earl az oly távoli, oly igen meghalt, oly joggal
elfelejtett orvos és varázsló, Robert Fludd személye iránt.
De Lady Malmsbury-Croft ismét lecsapott rám, és ezúttal igen rossz ráhibázása
volt. Egy nagyon előkelő, muzeális külsejű hölgyhöz vezetett, aki a romániai
állatvédelem iránt érdeklődött nálam. Hiába tiltakoztam, örömet akart szerezni
nekem, és elmondta, kutyászati téren mily szörnyű tapasztalatokat szerzett utolsó
örményországi útja alkalmával. Kiderült, hogy számos ebnek nincs is gazdája,
abból él, amit úgy talál.
Szerencsére egy barátom, Fred Walker, egyszer csak ott állt előttem, egy jól
fésült fiatalembert vezetve. A fiatalembert leültette a hölgy mellé, engem pedig
felemelt és elvitt. Az idősebb hölgy nem vette észre a cserét.
– Ki ez az „earl?” – kérdeztem Fredtől.
– Nem ismered? Pedig ez az egyetlen érdekes ember ebben a gyülekezetben. Owen
Pendragon, az Earl of Gwynedd. Nagyon érdekes bolond. Olyan magának való figura.
– Halljuk a történetét.
Fred legjobb tulajdonsága a pletykálkodás volt.
– All right. Az earl évekkel ezelőtt feleségül akarta venni a barátnőjét, akinek
a hírneve nem volt kifogástalan, hogy úgy mondjam. Állítólag a dublini utcákon
kezdte a karrierjét, fel és alá sétálva. Már mindenki javában fel volt háborodva,
amikor a hölgy gondolt egyet, otthagyta az earlt, és feleségül ment az öreg
milliárdos Roscoe-hoz, aki az earl apjának a legjobb barátja volt.
– A mulatságos a dologban – folytatta -, hogy az earl egészen donkihótosan arisztokratikus
ember különben. Róla mesélik, hogy oxfordi diák korában tagja volt egy egyesületnek,
mely olyan előkelő volt, hogy egész Oxfordban csak három ember akadt, aki méltó
volt, hogy a tagja lehessen. Idővel a másik kettő elment, és az earl egyedül
maradt az egyesületben. Két évig gondolkozott, hogy kit vehetne maga mellé alelnöknek,
de nem talált senkit. Végül ő is elment Oxfordból, és az egyesület megszűnt.
Hasonló meggondolások alapján sosem tette be a lábát a lordok házába.
– Sajnálom, Fred, de nem találok semmi rendkívülit a történetében. Máskor sokkal
jobbakat szokott mesélni. Egy ilyen érdekes fejhez sokkal fantasztikusabb históriát
vártam. Hogy egy arisztokrata elvesz egy nagyon mélyről jött nőt, az természetes.
Az ő előkelőségéből kettőnek is jut.
– Igaza van, János. Nem is ezért mondtam, hogy az earl különös figura. Mert,
hogy különös, azt mindenki megmondhatja Magának. De a többi história, amit hallottam
róla, mind olyan marhaság és nonsense, hogy nincs sok kedvem elmesélni.
– Halljuk a nonsense-t.
– Well… például hova tegyem azt a történetet, hogy eltemettette magát, mint
egy fakír, és azután kiásták teljes épségben két év vagy két hét múlva, már
nem emlékszem. És a háború alatt… azt mondják, a gáztámadásokkor vígan sétált
maszk nélkül, és semmi baja se történt. Olyan csodadoktorféle híre van. A leghihetetlenebb
az a história, hogy ő gyógyította meg a Duke of Warwickot, amikor az orvosok
már egy napja halottnak hitték. Állítólag Walesben, a kastélyában, nagy laboratóriuma
van, ahol mindenféle kísérleteket csinál állatokkal. Fel is talált valami új
állatot, amely csak a sötétben él… de nem hozza a nyilvánosságra, mert utálja
a tudományok demokráciáját. De ez mind nonsense. Annyit tudok, hogy ha az ember
társaságban találkozik vele, nagyon kedves, és nem venni észre rajta semmi különöset.
De nagyon ritkán látható. Hónapokig nem mozdul ki a kastélyából.
Azzal közelhajolt hozzám, és a fülembe súgta:
– Futóbolond!
És otthagyott.
Az est folyamán sikerült megint összeakadnom az earllel. Éreztem, hogy én sem
vagyok ellenszenves neki. Azt mondta, a szemem emlékeztet egy XVII. századi
orvosra, akinek a képe a kastélyában van. Bizonyos Benjamin Avravanelre. Az
illetőt meggyilkolták.
Nem írom le hosszú beszélgetésünket, annál kevésbé, mert főképp én beszéltem,
az earl kérdezett. A nagy problémát nem oldottam meg, hogy mit akar az earl
Fluddtól, de a beszélgetés nem volt eredménytelen. Az earl szimpátiáját, úgy
látszik, megnyertem, mert a búcsúzásnál azt mondta:
– A famíliám birtokában van történetesen néhány régi könyv abból a tárgykörből,
mellyel Ön foglalkozik. Ha kedve van, jöjjön le egyszer kis falusi házamba,
Walesbe, és töltsön ott néhány hetet… amíg átnézi a könyveket.
Nagyon örültem a kitüntetésnek, de sokkal nehezebben mozgó ember vagyok, semhogy
komolyan vettem volna, ha nem kapok néhány nap múlva egy írott meghívást, melyben
a dátum is meg volt határozva. Így kezdődött a dolog. Kiadó | Magvető Kiadó, Budapest |
Az idézet forrása | p. 5-10. |
|
|
|