Utas és holdvilág (Magyar)
Később egy híres angol esszében olvastam, hogy a kelták alapvonása a lázadás
a tények zsarnoksága ellen. Hát a két Ulpius ebből a szempontból kelta volt.
Mellesleg megjegyezve, Tamás is, meg én is őrjöngtünk a keltákért, a Grál mondáért
és Parsivalért. Valószínűleg azért éreztem magam oly jól köztük, mert ilyen
kelták voltak. Közöttük megtaláltam önmagam. Rájöttem, hogy miért éreztem magam
a szülői házban mindig szégyellni való idegennek. Mert ott a tények uralkodtak.
Ulpiuséknál odahaza voltam. Mindennap odamentem, és minden szabad időmet náluk
töltöttem.
Mikor bekerültem az Ulpius-ház atmoszférájába, állandó szégyenérzésem elmúlt,
és elmúltak az ideges szimptómák is. Az örvénnyel akkor találkoztam utoljára,
amikor Ulpius Tamás kihúzott belőle. Senki sem nézett át többé a vállam fölött,
és nem bámult rám éjszaka a sötétben. Nyugodtan aludtam, az élet megadta azt,
amit vártam tőle. Testileg is összeszedtem magam, az arcom kisimult. Ez volt
életem legboldogabb időszaka, és ha valami szag vagy világítás felkelti bennem
az emlékét, most is átfut rajtam az az izgatott és szédelgős és távoli boldogság,
az egyetlen boldogság, amit ismertem.
Ezt a boldogságot sem adták persze ingyen. Ahhoz, hogy otthon lehessek az Ulpius-házban,
nekem is el kellett szakadnom a tények világától. Vagy-vagy: nem lehetett kétlaki
életet folytatni. Én is leszoktam az újságolvasásról, és szakítottam intelligens
barátaimmal. Lassanként engem is olyan hülyének tartottak, mint Tamást; nekem
ez nagyon fájt, mert hiú voltam, és tudtam, hogy okos vagyok - de nem lehetett
rajta segíteni. Az otthoniaktól teljesen elszakadtam; szüleimhez és testvéreimhez
azzal a kimért udvariassággal beszéltem, amelyet Tamástól tanultam; azt a szakadást,
ami akkor állt be közöttünk, azóta sem tudtam megszüntetni, bármennyit igyekeztem,
és azóta is rossz a lelkiismeretem családommal szemben. Később azután ezt a
távolság-érzést engedelmességgel igyekeztem korrigálni, de az már más történet
. . .
Az otthoniak megdöbbenve vették észre átalakulásomat. Aggodalmas családi tanácskozásra
ültek össze nagybátyáméknál, és elhatározták, hogy nekem nőre van szükségem.
Nagybátyám nagy zavarban és számos jelképes kifejezést használva közölte is
ezt velem. Érdeklődve hallgattam, de nem mutattam semmi hajlandóságot; annál
kevésbé, mert akkor Tamás, Ervin, Szepetneki János meg én már megfogadtuk, hogy
nőhöz nem nyúlunk, mert mi leszünk az új Grál-lovagok. A nő azután lassanként
elmaradt, és szüleim tudomásul vették, hogy olyan vagyok, mint amilyen vagyok.
Anyám, azt hiszem, mindmostanig óvatosan figyelmezteti a háztartási alkalmazottakat
és az új ismerősöket, akik a házhoz jönnek, hogy vigyázzanak, mert én mem vagyok
mindennapi ember. Pedig hát . . . hány éve már, hogy mikroszkóppal sem lehet
bennem semmit sem kimutatni, ami nem volna mindennapi.
Nem is tudnám megmondani, miből állt ez a változás, amit szüleim oly nyugtalanul
észleltek. Igaz, hogy a két Ulpius minden tekintetben megkövetelte, hogy az
ember alkalmazkodjék hozzájuk, és én szívesen, sőt boldogan alkalmazkodtam is.
Leszoktam a jó tanulásról. Revideáltam véleményeimet, és undorodtam egy csomó
dologtól, ami addig tetszett nekem: a katonaságtól és a harctéri dicsőségtől,
az osztálytársaimtól, a magyaros ételektől, mindentől, amire az iskolában azt
mondhatták volna, hogy „stramm" vagy „jó pofa". Abbahagytam a futballt,
amit addig szenvedéllyel űztem; a vívás volt az egyetlen megengedett sport,
azt annál nagyobb szorgalommal gyakoroltuk mind a hárman. Rengeteget olvastam,
hogy Tamással lépést tartsak, bár ez nem esett nehezemre. Ebből az időből datálódik
érdeklődésem a vallástörténet iránt, amiről azután később leszoktam, mint annyi
másról, mikor megkomolyodtam.
És mégis rossz volt a lelkiismeretem a két Ulpiusszal szemben. Úgy éreztem,
hogy becsapom őket. Mert ami nekik természetes szabadság volt, nekem nehéz,
görcsös lázadás. Túlságosan is polgár vagyok, és túlságosan annak neveltek otthon,
hiszen te tudod. Nekem nagy lélegzetet kellett vennem, és nagy elhatározásomba
került, hogy a cigarettahamut a földre szórjam; a két Ulpius nem is tudta másképp
elképzelni. Ha néha hősiesen rászántam magam, hogy Tamással együtt iskolát kerüljek,
egész nap gyomorgörcseim voltak. Nekem olyan a természetem, hogy reggel korán
felébredek, és éjszaka álmos vagyok, délben és vacsoraidőben vagyok a legéhesebb,
szeretek tányérból enni, és nem szeretem a tésztával kezdeni, szeretem a rendet,
és kimondhatatlanul félek a rendőröktől. Ezeket a tulajdonságaimat, egész rendszerető
és lelkiismeretes polgári lényemet titkolnom kellett Ulpiusék előtt. Ők ugyan
tudtak róla, meg is volt a véleményük, de finomak voltak, és nem szóltak, nagylelkűen
elnéztek másfelé, ha a rendesség vagy a takarékosság olykor-olykor kitört belőlem.
Legnehezebb az volt, hogy részt kellet vennem a játékaikban. Belőlem minden
színész-hajlandóság messzemenően hiányzik, legyőzhetetlenül szégyenlős vagyok,
és eleinte majd meghaltam, amikor rám adták a nagyapa vörös mellényét, hogy
VI. Sándor pápa legyek egy folytatásos Borgia-drámában. Később megtanultam ezt
is; de sosem tudtam olyan szép barokk szövegeket rögtönözni, mint ők. Ellenben
kitűnő áldozatnak bizonyultam. Engem lehetett legjobban megmérgezni és olajba
főzni. Sokszor én csak a tömeg voltam, amely Rettenetes Iván kegyetlenkedésének
áldozatul esik, és egymás után huszonötször kellett hörögnöm és meghalnom, különböző
módokon. Különösen a hörgési technikámnak nagy sikere volt.
És azt is meg kell mondanom neked, bár nehezemre esik erről beszélnem, még ennyi
bor után is, de a feleségemnek erről is kell tudnia: nagyon szerettem én lenni
az áldozat. Már reggel arra gondoltam, és egész nap arra vártam, igen . . .
- Miért szerettél áldozat lenni? - kérdezte Erzsi.
- Hm ... hát erotikus okokból, ha érted, hogy gondolom . . . igen. Később magam
találtam ki azokat a történeteket, amelyekben kedvem szerint áldozat lehettem.
Például ilyeneket (a mozi kezdte már akkor irányítani a fantáziát): hogy Éva
mondjuk apacslány, akkoriban arról szóltak a filmek, elcsal engem egy apacstanyára,
ott leitat, azután kirabolnak és megölnek. Vagy ugyanezt történelmibben: megjátszani
Judit és Holofernes históriáját; azt nagyon szerettem. Vagy orosz tábornok vagyok,
Éva kémnő, elaltat, és ellopja a haditervet. Tamás esetleg nagyon ügyes szárnysegéd,
aki üldözőbe veszi Évát, és visszaszerzi a titkot, de Éva sokszor őt is ártalmatlanná
tette, és az oroszok rettentő veszteséget szenvedtek. Az ilyesmi ott alakult
ki, játék közben. Érdekes, hogy ezek a játékok Tamásnak is nagyon tetszettek,
és Évának is. Csak éppen hogy én mindig szégyelltem magam értük, és ma is nagyon
szégyellem, amint beszélek róla, ők pedig nem. Éva szeretett az a nő lenni,
aki megcsalja, elárulja, megöli a férfiakat, Tamás meg én szerettünk az a férfi.
lenni, akit megcsalnak, elárulnak, megölnek vagy nagyon megaláznak...
Mihály elhallgatott és ivott. Erzsi egy idő múlva megkérdezte:
- Mondd, szerelmes voltál Ulpius Évába?
- Nem, nem gondolnám. Ha mindenáron azt akarod, hogy szerelmes voltam valakibe,
akkor inkább Tamásba. Tamás volt az ideálom, Éva inkább csak ráadás és erotikus
eszköz ezekben a játékokban. De azt sem szívesen mondanám, hogy szerelmes voltam
Tamásba, mert a kifejezés félrevezető, még azt gondolnád, valami beteges homoerotikus
kapcsolat volt közöttünk, pedig erről szó sem volt. A legjobb barátom volt,
a szó nagy kamaszkori értelmében, és ami beteges volt a dologban, az, előbb
mondtam, egészen más és mélyebb természetű volt.
- De mondd, Mihály . . . oly nehéz elképzelni . . . évekig folyton együtt voltatolt,
és semmiféle ártatlan flört nem fejlődött ki közted és Ulpius Éva közt?
- Nem, semmi. - Hogy lehet az?
- Hogy? . . . csakugyan . . . Valószínűleg úgy, hogy annyira intimek voltunk,
hogy nem flörtölhettünk, és nem lehettünk szerelmesek egymásba. A szerelemhez
távolság kell, hogy a szerelmesek azon keresztül közeledhessenek egymáshoz.
A közeledés persze csak illuzorikus, mert a szerelem valójában eltávolít. A
szerelem polaritás - a két szerelmes a világ két ellenkező töltésű pólusa ... Kiadó | Magvető Kiadó, Budapest |
Az idézet forrása | 18-23 |
|
|
|