Szerb Antal: Utas és holdvilág 1.

Erzsi már eddig is nyugtalanul feszengett a helyén, mert emberismerete segítségével Szepetneki János arcáról és kezéről már rég leolvasta, hogy olyan ember, aki időnként el szokott lopni egy aranyórát, és idegesen magához szorította retiküljét, amelyben a passzuszok és utazócsekkek voltak. Nagyon meglepte, és rosszulesett neki, hogy az egyébként oly tapintatos Mihály szóvá tette ezt az óraügyet, de ezt a csendet, ami most beállt, nem lehetett elviselni, ezt a csendet, amikor az egyik ember azt mondja a másiknak, hogy ellopta az aranyóráját, azután hallgatnak. Felkelt, és azt mondta
– Visszamegyek a szállodába. Az uraknak olyan megbeszélnivalóik vannak…
Mihály nagyon ingerülten nézett rá.
– Csak maradj itt. Most már a feleségem vagy, most már terád is tartozik minden. – És azzal Szepetneki Jánoshoz fordult, és rákiáltott:
– Hát akkor miért nem adtál nekem kezet Londonban?
– Nagyon jól tudod, miért. Ha nem tudnád, nem lennél most ilyen dühös. De tudod, hogy igazam volt.
– Beszélj értelmesen.
– Éppúgy értesz hozzá, nem megérteni az embert, mint ahogy értettél hozzá, nem találni meg azokat, akik eltűntek előled, és akiket nem is kerestél. Ezért haragudtam rád.
Mihály egy ideig hallgatott.
– Hát ha találkozni akartál velem… hiszen Londonban találkoztunk.
– Igen, de véletlenül. Az nem számít. Különben is nagyon jól tudod, hogy nem rólam van szó.
– Ha másról van szó… azokat hiába is kerestem volna.
– Azért nem is kerested, ugye? Pedig talán csak a kezedet kellett volna kinyújtani. De most még egy sanszod van. Ide hallgass. Te, azt hiszem, megtaláltam Ervint.
Mihály arca azonnal megváltozott. A harag és a megdöbbenés az örvendező kíváncsiságnak adott helyet.
– Ne beszélj ! Hol van?
– Pontosan még nem tudom, de Olaszországban van, Umbria vagy Toszkána egyik kolostorában. Rómában láttam, egy körmenetben ment sok szerzetessel. Nem mehettem oda, nem zavarhattam meg a szertartást. De volt ott egy ismerős pap, akitől megtudtam, hogy ezek a szerzetesek egy umbriai vagy toszkánai rendházból valók. Ezt akartam neked mondani. Ha most itt vagy Olaszországban, segíthetnél nekem keresni.
– Igen. Köszönöm. De nem tudom, hogy fogok-e segíteni. Nem is tudom, hogyan kellene. Meg aztán most nászúton vagyok, nem járhatom végig Umbria és Toszkána összes kolostorát. És nem is tudom, van-e Ervinnek kedve velem találkozni. Ha látni akarna engem, rég értesíthetett volna a hollétéről. És most menj el, Szepetneki János. Remélem, hogy néhány évig megint nem látlak.
– Megyek is. A feleséged nagyon ellenszenves nő.
– Nem kérdeztem a véleményedet.
Szepetneki János felült a biciklijére.
– Fizesd ki a limonádémat – kiáltotta vissza, és eltűnt a közben beállott sötétségben.
A házaspár ott maradt, és sokáig hallgatott. Erzsi bosszankodott, és egyúttal komikusnak is találta a helyzetet. Osztálytársak, ha találkoznak… Úgy látszik, Mihályt ezek a diákkori dolgok egészen mélyen érintik. Meg kellene egyszer kérdezni, ki volt ez az Ervin és ez a Tamás… bár olyan ellenszenvesek. Erzsi általában nem szerette a fiatalokat és a félig készeket.
De tulajdonképpen egészen más bosszantotta. Természetesen az bosszantotta, hogy Szepetneki Jánosnak annyira nem tetszett. Nem mintha a legkisebb mértékben is fontos volna, hogy mit gondol róla egy ilyen… egy ilyen kétes egzisztencia. De mégis, nincsen végzetesebb dolog a világon egy nő számára, mint a férj barátainak a véleménye. A férfiak hihetetlenül befolyásolhatók, ha nőkről van szó. Igaz, hogy ez a Szepetneki Mihálynak nem barátja. Vagyis hogy nem barátja a szónak konvencionális értelmében, de úgy látszik, mégis valami nagyon erős kapcsolat van közöttük. És különben is, a legocsmányabb férfi is befolyásolni tudja a másik férfit ilyen dolgokban.
– Az ördög vigye, miért nem tetszettem neki? Alapjában véve Erzsi ehhez igazán nem volt hozzászokva. Gazdag, csinos, jól öltözött, mutatós nő volt, a férfiak vonzónak vagy legalábbis rokonszenvesnek találták. Tudta, Mihály ragaszkodásában is nagyon nagy szerepet játszik az, hogy Erzsiről minden férfi elismerőleg beszélt. Sokszor már arra is gyanakodott, hogy Mihály nem is a saját szemével nézi őt, hanem a többiek szemével. Mintha azt mondaná magában: mennyire szeretném ezt az Erzsit, ha én is olyan volnék, mint más ember. És most jön ez a strici, és neki nem tetszik. Nem állhatta meg, hogy ne tegye szóvá.
– Mondd kérlek, miért nem tetszettem barátodnak, a zsebtolvajnak?
Mihály elmosolyodott.
– Ugyan kérlek. Nem te nem tetszettél neki. Az nem tetszett neki, hogy a feleségem vagy.
– Miért ?
– Mert azt gondolja, hogy temiattad árulást követtem el az ifjúságommal szemben, a közös ifjúságunkkal szemben. Hogy elfeledkeztem azokról, akik… És hogy más kapcsolatokra építettem fel az életem. Pedig hát… És most még azt is mondod majd nyilván, hogy szép kis barátaim vannak. Erre azt felelhetném, hogy Szepetneki nem barátom, ami persze csak kibúvás volna a kérdés alól. De… hogy is mondjam… ilyen emberek is vannak… Az óralopás gyerekes előgyakorlat volt. Szepetneki azóta virágzó szélhámos lett, volt már nagyon sok pénze is, és akkor erőszakos módon rám tukmált különböző összegeket, amiket nem tudtam visszaadni neki, mert nem tudtam, hol csavarog, és ült már börtönben is, és írt már nekem Bajáról, hogy küldjek neki öt pengőt. És időnként felbukkan, és mindig valami nagyon kellemetlen dolgot tud mondani. De mondom, vannak ilyen emberek is. Ha nem tudnád, most legalább láttad. Mondd, kérlek, lehetne itt valahol egy üveg bort kapni, amit otthon a szobánkban megihatnánk? Már unom ezt a közéletet, amit itt véghezviszünk, a piazzán.
– Kaphatsz a szállodánkban, hisz az vendéglő is.
– És nem lesz abból botrány, hogy a szobánkban isszuk meg? Szabad azt?
– Mihály, a sírba viszel azzal, hogy ennyire félsz a pincérektől és szállodásoktól.
– Már megmagyaráztam. Mondtam, hogy ők a legfelnőttebb emberek a világon, és hogy külföldön különösen nem akarok valami szabálytalan dolgot csinálni.
– Jó. De minek megint innod?
– Okvetlenül kell valamit innom. Mert el akarom neked mondani, hogy ki volt és hogyan halt meg Ulpius Tamás.