Szilágyi Domokos: The column (Az oszlop Angol nyelven)

          (Tg-Jiu, 1969. ápr.)
 
The clock indicates the moment - but what does
eternity indicate?
(Whitman)
(Az óra jelzi a pillanatot - de az örökkévalóságot
mi jelzi?)
 
Valahol a végtelen ég
s a végtelen föld között valahol,
a véges ember végtelen
gondolatai közt valahol,
a szem kihunyó tüze és
az elme végtelen szikrái közt valahol,
valahol véges életünk
két szélső pontja közt,
az Elérhetőnek határán valahol,
valami szédült nyugalom
kiirthatatlan reményeinek
határán valahol,
valami kába rettenet
kiirthatatlan borzalmainak
határán valahol,
ahol a szertefoszlott örökkévalóság
átengedi az Ember sorsát
az örökkévaló Jelennek,
hol az álom fölenged, hitté szelídülvén,
de annál szigorúbb a Törvény -- --
 
a képzelet ott kezdi elképzelni, mit jelent
-- ott kezdi remélni a Végtelent.
 
-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --
 
Valahol a végtelen ég
s a végtelen föld között valahol,
hol a perc súlya szertefoszlott,
hol a gondolat, a kifosztott,
tetszhalálból föltámadón
új életét kezdi, hol áll az Oszlop.
 
Mert hát ilyen a véges ember --
kacérkodik a végtelennel.
 
A végtelennel, melyre nincsen mérce
(hisz ezért végtelen) --, tehát
nincs mód rá, hogy megértse.
 
Mert mi mindent mértékkel mérünk.
 
Azt, hogy mennyit is "nyom" a vérünk.
Hogy -- így vagy úgy, de -- mennyit érünk.
Mennyire félünk, mennyire élünk.
Vagy hogy a sors mennyire büntet.
És - egyetlenegy életünket.
 
De a ránk kiosztott
időben most már áll az Oszlop.
Nagy ellenünk, az elmúlás
tehetetlenül rázza öklét:
van már percmutatód, öröklét!
 
(1969)
 
 
 

The clock indicates the moment - but what does

eternity indicate?

(Whitman)

Somewhere between the endless sky,

and endless earth somewhere,

between finite man's

infinite thoughts somewhere,

between the dying fire of the eye

and endless sparks of intellect somewhere,

somewhere during our finite life

between its start and end,

on the border of the Reachable somewhere,

on the border of

the unkillable hopes

of some utter calmness somewhere

on the border of

the unkillable horrors

of some deranged enormity,

where shattered eternity

yields Man's destiny

to the eternal present,

where dream gives way when tamed to faith,

but Law is stricter all the more -

It’s there imagination the meaning starts to sense

 -- it’s there that it starts hoping for that which never ends.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Somewhere between the endless sky

and endless earth somewhere,

where the moment's weight just fell to bits,

where thought, having been looted, sits,

then from apparent death ascends,

and starts its new life where the Column stands.

Such then is finite man, the way he’s set -

He keeps coquetting with the infinite.

The infinite - no way to scale the end

(that's after all what makes it infinite) therefore

no way exists for him to comprehend.

Because we quantify each measure.

At what level is blood's pressure.

What are we worth, are we a treasure.

How great our fears, how much life's pleasure.

How much will fate mete out the strife.

And what length our only life.

In time given for our spending

there's that marker column standing.

Our great foe, our final ending

shakes its fists - lacks power - and:

gives life sans end its minute hand!