Vád (Magyar)
Anyám, midőn világra hoztál, apolgatva is megátkoztál! Dühös bömbölésem hallgatva, meg-elátkoztál apolgatva! Miért lettem rabja a szónak? miért égem ízét a sónak? miért nincs nyugtom vízen-földön, bárányfelhőn, az égen, zöldön, bennem lobogó tábortűzön, - miért, hogy magam folyton űzöm, s szemem még csak egy szöszke szűzön se pihenhet el; ó, miért féltekedem valakiért; miért, hogy mindig csak kitűzöm, de el nem érhetem soha? mért, hogy ennek ez a sora? és hogy utolsó vacsora minden, de minden étkezésem, és hogy sétálnék mintha késen, s a csatlakozást mind lekésem, s hogy égnem kell másfél-egészen és készülőben, sose-készen; és izzanom, mint csak az izzik, aki már magában se bízik, és ha asztalhoz ül vele akárki édes hávere, nincs ott a lelke, csak a teste; s mért engedem meg, hogy kilesse lesetlen magányom az este, és miért fáj a más eleste, és miért fáj a magamé, s agyam, e rongy, ez a gané miért, hogy őröl folyvást-folyton, csak hogyha alkoholba fojtom, csak akkor, akkor, akkor áll el; s miért, hogy szívem rendre ráverrádobban minden éles hangra, és elmémre, e szent-bitangra sosem tudhatni, hogy mikor számíthatok; s belém tipor minden-egy talp, mely mást tapos; s mért látom szürkének, laposunalmasnak a harmatos virágmezőt is olykor-olykor, s miért nincs oly pilula, oly por, hogy költöztessen vak közönyt belém, midőn reám köszönt a frontátvonulásos hiszti, s miért nem nyugtattok meg, hisz ti, mégis csak ti, ti vagytok én. Ó, békélést e jaj-tekén! Anyám, midőn világra hoztál, apolgatva is megátkoztál! Dühös bömbölésem hallgatva, meg-elátkoztál apolgatva! Fülem zenére mért hegyezted! hogy ne ülhessek sose veszteg! s miért, miért kell, hogy szeressek! mért nem születtem impotensnek! én, a pucér életre-tárt! S miért szültél velem halált! |
|