Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Szilágyi István portréja

Kő hull apadó kútba (Magyar)

No de a Szendy kisasszonyt, amikor Gönczi Dénes a szőlő közé visszaállt, még nemigen érdekelte, miről hogyan vélekednek egrestelki napszámosok. Talán ha végignézhette volna, hogyan szalonnáznak később a pince verandáján, s hallja, hogyan dicsérik a borát. Meg a bor miján a kisasszonynak azt a drága jó szívit. És ha végigkövette volna őket hazafelé menet. Demján Péter alig bírta szusszal Gönczi Dénes nyomában, rá is mordult végül:
Hová az isten lovába rohansz?
Hová is. Haza, Egrestelkire. Hosszú volt ez a mai nap. Nem történt-e valami baj odahaza? A jószág, a gyermekek, Mari. Hogy lesz ezentúl Marival? Lehet igaz ez is, az is?
A kisasszonynál talán csak szeszély volt, el is felejti holnapig.
De mi lesz, ha nem? Marinak pedig mindigre vele kell maradnia. Meleg szél indult szürke, nyáresti, lassan kerengette a port Egrestelke fölött, mire a két ember hazaérkezett.
Mari a tehenet fejte, mint ilyenkor rendszerint, Dénes, miután az istállóba beköszönt, a színben szemügyre vette a kaszát, elő is készítette, hogy reggel, mikor indul, ne zakatoljon, s a Verőfényen se töltse az időt vele. Aztán a ház végénél az akácfa alsó ágára akasztotta.
Mari végzett, előkiabálta a fiúkat, megetette őket, mehettek feküdni, besötétedett. A szél közben tovább hajcsároskodott, s hozott felleget annyit, hogy több nem is fért volna el a táj felett. Az asszony hozzáhúzódott, Dénes tudta, ölelni fogja, de úgy rémlett, tudta ezt már útközben, a Verőfényről hazafelé jövet. És várta is furcsa kíváncsisággal, amiből az ölelés perceire annyi maradt, hogy igencsak magára figyelt. Nem volt amiért nyomorultnak érezhetné magát – annál inkább gyalázatosnak érezte –, mivelhogy úgy tudott örülni az asszony testének, mintha most is jegyben járna vele. Talán ezen az estén kezdődött el számára a vesszőfutás a kétségek sorfala közt, mely végül azzal üldözte ki a világból: vajon melyik az igaz.

És a Szendy kisasszony erről mindaddig, amíg Gönczi Dénes, az Amerikába menendő, búcsúzkodni nem jött, nem sokat tudott.
Amikor pedig ott a lucfenyők növekvő és lassan ráterülő árnyékában elmúlt évei szélcsendjén töprengett, úgy hitte, igen, majd ezután is így lesz, múlnak tovább az évek, peregnek a napok és zajtalan zajlásukban Dénes ölelése halavány pára, ködfoszlány, homály lesz csupán – bizonyára mások életében sem több –, nap és szél kirámolják a völgyből hűségesen, valahányszor megvirrad.
A kardos, süveges barna embert pedig túszként tartotta fogva valahol messze a maga ideje, akkor még azt sem merhette remélni, hogy bár egy parasztembert érte küldenek. Elszíntelenedő régi képe szúette, sötét rámában, olcsó üveg alatt holt tárgy volt a leány szobája falán. Néha a port letörölték róla, de ó, messze volt még a pillanat, hogy lelket lehelne bele a képzelet, hogy útjára indítaná a rávárakozás.

Azon a koranyári, felleges estén Szendy Ilka jó ideig követte az óraketyegést, s figyelte anyja akadozó szuszogását. Aztán alighogy elkoppant a szeme, megdördült az ég, s az eső eleredt. Hallgatta a bomló nyári vihart, és arra gondolt, reggelre csak elvonul, Dénes ettől még bejöhet, hogy a Verőfényen lekaszálja a füvet.

A szél zúgása Dénest is megébresztette. A villám lilásan izzította az apró ablakszemeket. A fiúk mocorogtak, Mari belékapaszkodott. A mennydörgés egyre közelebbről hallatszott, és azután sem csendesedett, hogy a zápor eleredt. Aztán vakító lobbanás, iszonyú csattanás reszkettette meg a csepp parasztportát, Dénes az ágyból kiszökött. A fiúkat nyugtatgatta s a felriadt Marit. Félt kimenni, hogy szétnézzen, félt, hogy az istállót lángokban látja, vagy tán valamelyik szomszéd háza, csűrje ég. Várt, amíg úgy gondolta, visszaaludtak a gyermekek, aztán mégiscsak kilépett a tornácra, úgy mezítlábason.
Dénesünk, hová mégy, az istenért – szólt ki ijedten Mari.
Aludj – mordult Dénes, bosszantotta, hogy az asszony minden mozdulatát követi.
Előrement a tornácon, a ház sarkától végignézett az úton: semmi, csak a zölden habzó, fekete nyári eső. Csendes sistergést hallott az esőzúgásban, amint a tornácon visszafele jött. Akkor a ház hátsó végében meglátta a villámsújtotta akácot. Az alsó nagy ágat mintha a kasza vágta volna el. Gőzölgött a fatörzs friss sebe. A szerszámnyél a földön hevert, a kaszaél pedig összezsugorodva, mintha tüzes ujjára csavarta volna valami óriás. Nem lépett ki az esőbe, csak nézte a megcsonkult fát, tűz nem lett, ebben most már megnyugodhatott. Düh fogta el, hogy nem bírt parancsolni az állkapcsának: akárhogy szorította, vacogott a foga. Visszahátrált a küszöbig. Az ajtó megnyílt. Mari állt mögötte; a ház belseje fekete, forró párájú verem.
Mi lett?
Az akácba csapott.
Jesszus isten. Jó, hogy nem gyúlt meg a ház.
Nem olyan fajta volt.
Visszafeküdtek, Mari a karját az ember dereka alatt hagyta, másikkal átfogta, úgy szorította, merthogy az ember reszketett. De jóformán magába sem oldotta remegését a körülötte lüktető sötét csendesség, azon kapta magát, hogy újra ölelhetné Marit. És ezt most már az asszony is tudja, nem szól, de az ember érzi, örül. Pokolra kívánja magát: mert nem tud örülni az asszony örömének. Aztán az egészet elfelejti, miután föléje kerekedik.
Reggel szétvágja a lehullott akácágat, nézi, forgatja a törött, megcsúfolt kaszaélt; a fa alatt tenyérnyi helyen megfeketedett és megkövesedett a föld.

Kaszát kölcsön nem kérnek Egrestelkén, kasza nélkül pedig nem maradhat, be kell hát menni Jajdonba a vasasboltba, nincs mit tenni egyebet. Ha az új szerszámon igazítani kell, valamelyik jajdoni kovácsnál pár garasért megigazítja egy inas is. Menet beszólna Szendy ténsasszonyékhoz, délfele érne a Verőfényre, igaz, de addig úgy is nagy a csatak. Levágja azt a kis szénát, máma már amúgy sem száradna meg. Ezekről számol be induláskor Marinak, talán igenis körülményesen.
De estére megjössz, ugyi? – szólt utána az asszony. A fiúk a melegedő tócsákban tapicskolnak.
Hogy az égbe ne.
Csapódik utána a kapu és jó óra múlva már a Szendy ház grádicsain lépked felfele.
Megjött, Dénes? Nincs tán valami baj? Nincs, kisasszony, csak új kaszát kell vegyek.
Jól van, Dénes, vegyen.
Ma azért megleszek az aljon.
Délután, ha annyira szikkad, én is kimegyek.
Jó lesz, kisasszony.
Aztán arra gondolt, neki ezt mondani talán nem is lett volna szabad. Fordult az öreg Szendyné felé:
A ténsasszony hogy van, rég ideje, hogy nem tetszett kinn járni a hegyen.
Nehezen vagyok, Dénes, nehezen. Amikor egyszer fogattal jön, kimennék szívesen. Gyalog nem érnék már fel soha. Hát maguk hogy vannak? Nőnek a fiúk?
Igen, hála isten, egészségesek. Na, én akkor el is mennék, hátha sikerülne ma végezni odakint.
Menjen, lássa. Ha mégse jutnék ki, este kerüljön erre a napszámért.
Fél napszám lesz az úgyis. Oszt megvár az engem, nem futnak el a kisasszonyék vele.
Jó, na, ahogy gondolja.
Kezitcsókolom.
Isten megáldja.

Helyes gyermek ez a Dénes – nézett utána özvegy Szendy Krisztina. – Az apja mokányabb ember volt, olyan döfős paraszt. De ez a fiú inkább a nagyapjára üt.
Azt is ismerte anyám?
Mind ismertük mi ezeket.
Mind megérik ezek a pénzüket. Ott nem csapták be anyámékat, ahol nem tudták.
Olyan is volt. De ezt a fiút másnak nézem.
Sose tudhatni, mi lakozik bennük.
Ez bizony igaz – hagyta rá özvegy Szendyné. Végtére bánta is ő, ha a lánya bizalmatlan velük, legalább a körmük alá néz.
Mindég nálunk tanyáztak vásáros napokon?
A nagyapja igen. Az apja, az bivalyokat tartott, nem vásároskodott. De szőlőmunkára azért eljárt. Jódolgú ember volt, csak mondom, olyan csükős fajta.
Mind egy kutya.
Te már kicsi korodban sem nagyon szívlelted őket, olyan vagy, mint szegény jó apád. Mert apád keményen bánt velük.
Az kell ezeknek.
Igaz, apád másokat sem kímélt. Mégis szerették ezek az egrestelkiek. Mindig csudáltam, hogy lehet, féltek tőle, mint a tűztől, mégis szívesen dolgoztak neki.
Ilka eközben gomblyukakat hímzett; fogta a varrnivalót, előrement a szobájába. Na, ezeket jól letárgyaltuk. Bár ezeket.
Az elkövetkező esztendőben érezte, anyja szívesen venné, ha gyakrabban elüldögélne vele. Ehhez viszont már neki nem volt sem kedve, sem türelme, bár sejtette, rövid lehet anyja hátralevő ideje. Tudta, egyfajta kegyetlenség ez, bánkódott miatta, mégis kerülgette anyját, s a csendes együttlét elől, ha csak tehette, megszökött: Én mostanig is itt voltam, hagyjuk. Késő most már a meghitt tereferét elkezdeni.



KiadóKriterion Könyvkiadó, Bukarest
Az idézet forrása198-203

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Cseh
Dán
Német
Görög
Angol1
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Örmény
Izlandi
Olasz
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap