Tóth Árpád: Egy lány a villamosban

Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett

Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,

Ki révedezve sejti már a rejtett

Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,

Maga körül minden zajt elfelejtett,

Lesiklott róla Gond, Tér és Idő

Körötte durva, lármás utasok

Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

Néztem hevült arcocskáját merengve:

Ki tudja, milyen sötét hivatal

Felé viszi szegény leányt a zengve

Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?

De addig még övé a betűk lelke,

A kopott regény minden szava dal:

Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,

S féltérden helyezi szívét eléje.

S megáldottam magamban ócska könyvét;

Ó, mert lehet akármi ponyva bár,

Letörli egy sorsocska árva könnyét,

S a vad világ többé nem oly sivár:

Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd

Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már –

Egy rossz író is így érhet föl tisztelt

Rendű és rangú harminchat minisztert!

Ó, hadd rontsák hát mások a világot,

Politikák, jelszavak és hadak!

Csak a tollakat ne fogja meg átok,

Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!

Isten szívét nem bizta, csak tirátok,

S míg ég és föld bús rommá omlanak,

Hű könyveinkben daloljon a lélek

Vigaszos daccal: mégis szép az élet!