Tóth Árpád: Egy lány a villamosban
Egy lány a villamosban (Magyar)Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő, Ki révedezve sejti már a rejtett Jövőt, mely szíve alján csendbe nő, Maga körül minden zajt elfelejtett, Lesiklott róla Gond, Tér és Idő Körötte durva, lármás utasok Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
Néztem hevült arcocskáját merengve: Ki tudja, milyen sötét hivatal Felé viszi szegény leányt a zengve Robogó, zsúfolt, sárga ravatal? De addig még övé a betűk lelke, A kopott regény minden szava dal: Grófnővé szépül, herceg lejt feléje, S féltérden helyezi szívét eléje.
S megáldottam magamban ócska könyvét; Ó, mert lehet akármi ponyva bár, Letörli egy sorsocska árva könnyét, S a vad világ többé nem oly sivár: Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már – Egy rossz író is így érhet föl tisztelt Rendű és rangú harminchat minisztert!
Ó, hadd rontsák hát mások a világot, Politikák, jelszavak és hadak! Csak a tollakat ne fogja meg átok, Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak! Isten szívét nem bizta, csak tirátok, S míg ég és föld bús rommá omlanak, Hű könyveinkben daloljon a lélek Vigaszos daccal: mégis szép az élet!
|
Kérjen fordítást! |