Tóth Árpád: Gottes gebrochenes Cello, ich schweige (Isten törött csellója, hallgatok Német nyelven)

Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.

Olyan vagyok én ebben a világban,

Mint az a gordonka, amelyet láttam

Egy szép úri szobában, a sarokban.

Húrjai elpattantak. A nyakán

Gyászfátyol van átvetve, néma flór.

S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por

Fedte már. Megbékélt évek pora.

Oly fájdalom volt rája írva, melynek

Már csöndje a szent, mint a remetének,

Ki elfelejtett beszélni az évek

Magányában, - s cellája küszöbén.

Míg elkallódott életébe réved,

Már nem emlékszik régi bánatára:

Csak mintha némi fínom, messzi pára

Vérezné be a dús alkonyatot,

És tenné szebbé, istenibb titokká,

Melyhez nem illik más, csak némaság.

Üvöltsön hát a szájas sokaság,

Isten törött csellója, hallgatok.

Ich bin der Stille. Such hier keine Musik.

Also bin ich so einer in dieser Welt

wie das Cello, dort im ecke abgestellt

in einem netten grossen Herrenzimmer.

Die Saiten waren gerissen. Am Hals

ein Trauerschleier drüber gehängt, still

es war kein Lyrisches Objekt. Etwas schrill,

mit Staub bedeckt. Staub der versöhnten Jahre.

Solch ein alter Schmerz war darauf geschrieben,

schon Stille ist heilig wie beim Einsiedler,

der vergessen hat zu sprechen im Winter

so einsam – an der Schwelle seiner Zelle.

Bis er in seinen verpfuschten Leben nachdenkt,

erinnert er sich nicht mehr an seine Trauer:

Genau wie ein feiner, weit entfernter Schauer

würde die reiche Abenddämmerung bluten.

‘d würde es schöner ein göttlicheres Geheimnis,

zu welcher nicht anderes passt nur die stille

also schreien soll jetzt die Mehrheit laut und schrill,

Gottes gebrochenes Cello, ich schweige.