Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Mi staras nokte apud la fenestro         

kaj tra l' nemezureblo de l' eter'  

kolektas en okulojn la tremantajn

radiojn mildajn de lontana stel'.

Mejlbilionojn venis tiu brilo,                

gi venis fluge sen lantiga lac'

dum kiu scias kiom da jarmiloj

tra l' frosta nigro de l' dezerta spac'.

Ciel-mesago, kiu nun min trafis,   

atingis fine celon tra l' okul',

felice mortas, kiam surfermigas

palpebro laca kiel cerka tul'.

Mi Iernis, ke filtrite de l' scienco      

tra Ia kristal' de fajna esploril'

erojn parencajn al ci trista korpo     

kaj trista Ter' anoncas astrobril'.

Enferme, mi gin trinkas propra sango,

auskultas mi, per kia pralament'

ploregas Ium' al sango kaj cielo         

al tero, element' al element'.

Doloras eble astrojn Ia soleco,            

l' orfec' milionopa en disshut',

kaj ke ni trafi nin neniam povas

tra malproksimoj de glacia mut'?

Ne ploru, stel', vi estas ne pli fore,    

ol kor' aI koro dum Ia termigrad'.   

Ho, kiu diros, cu de mi pli distas        

Ia Sirius ol iu kamarad'?

Ho ve, Ia amikeco, ve, la amo,

ve, vojo de animo gis anim' !

Okulradiojn sendas ni langvorajn,    

kaj inter ni -glacia malproksim'.