Tóth Imre: Beatriz Viterebo keresése

Nem tudom, áll-e még a Garay utcai ház, hiábavaló reményeim színtere, de azt tudom, hogy az a perzselő februári délelőtt, amikor itt hagytad ezt a világot, csak az első volt egy végtelen változás-sorozatban. A te életedről nem tudok semmit, de az enyémről…

Mondhatnám, hogy úgy éltem, mint egy szent, de ez nem felelne meg a valóságnak.

Az a bűnöm, hogy nem tudok felejteni. Emlékszem életem minden egyes percére.

Emlékszem az iskolákra, könyvtárak ásító unalmára. Emlékszem a laktanyákra, a szögesdrótra, kerítésre, az emberek szagára. Az őrtoronyban, éjjel, könnyen megfordíthattam volna a fegyvert. Emlékszema besúgókra, a vallatótiszt tekintetére.

„Hova jár, kik a barátai? És a szerelmei?” Emlékszem a fogda hidegére, az őr cigarettával kínál. Emlékszem a csillagos égre, a szabadulásra. Te erről semmit nem tudtál. Élted a magad könnyelmű életét. Mielőtt még engem is elnyel az Univerzum sötétje, és testem atomjaira hullik szét, elmondom, hogy semmi nem kárpótolhat érted. Tényleg semmi.