Tóth Imre: Hotel Faustus

Amikor kérdezted, boldog
vagyok-e, nem tudtam,
ez a kérdés miért fontos.
Sétáltunk volna a Várban,
szemközt a pesti oldal.
Hívtalak, de számod nem
felelt, kórházi ágyon hagyott
nyomot tested.
Lehettél volna a feleségem,
szülhettél volna gyereket,
de nem ez lett, mint ahogy
nem lettünk híres emberek.

Azóta minden nap olyan, mint ezer, elképzelem,
a gép előtt ülsz, mezítláb, pizsamában a
székeden. Már fürödtél, hajad törölközőbe
csavarva.

Én most lépek be az imaginárius térbe,
szellemem pásztázva keresi szellemed.
Azokban a napokban késsel jártam,
az utcákon rendőrök, és tüntető tömeg.

Tudom, lehetett volna másként,
nyithattunk volna az időn kaput,
míg alattunk aludt a város,
ruháink hálóba szövődtek.
És a Duna is aludt.