Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Tóth Imre: Lettera dal Fukushima (Levél Fukusimából Olasz nyelven)

Tóth Imre portréja
Cikos Ibolja portréja

Vissza a fordító lapjára

Levél Fukusimából (Magyar)

Vannak felejthetetlen pillanatok az életben.
 Például, amikor a teraszon ültünk.
 Régóta nem éreztem olyan boldognak
 magam. Azóta sem láttam a Templom
 túlsó oldalát.
 Emlékszem, gyerekkoromban láttam egy
 rituális öngyilkosságot a tévében.
 Egy japán férfi követte el, nagy nyilvánosság előtt.
 Aztán, emlékszem a Holdra szállásra. És nagyapámra,
 ahogy fekszik az ágyon. Akkor láttam utoljára.
 Egy nap táviratot hozott a postás. Anyám sírt,
 másnap apám elindult Csehszlovákia felé.
 Az erkélyről néztük, ahogy az utcán vonulnak a
 páncélosok. Máskor is láttam már ilyet, de még
 soha nem volt ennyire szép.
 Alig ismertem meg apám, amikor hazaért.
 Kopasz volt, és bajuszt növesztett.
 Sok furcsaságot meséltek a felnőttek.
 Például, a világkormányról, és arról,
 hogy plasztiklapokkal fizetnek majd
 az emberek.
 Időnként szórólapokat szedtem ki a postaládából,
 amik azt állították, hogy Isten teremtette a világot.
 Én erről semmit nem tudtam, csak éltem a magam
 életét.
 Azt a lakást már mások lakják, én csak a lakbérért
 megyek.
 „Láttam nemzedékem legjobb elméit” a hatalom és
 a pénz megszállottjaként.
 Fogadásokon politikusokkal inni, utána parkokban,
 buszmegállóban aludni.
 Korrupt főszerkesztőket saját zsebüket tömni,
 kitüntetéseket átvenni.
 Még szerencse, hogy nem lettem igazgató,
 sem főszerkesztő, így nem tartozom senkinek
 semmivel.
 Nyelvem alá teszem Isten nevét, mint Démoszthenész
 a kavicsot.
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásaTóth Imre

Lettera dal Fukushima (Olasz)

Ci sono momenti indimenticabili nella vita.
Per esempio, quando eravamo seduti sulla terrazza.
Da tanto, che non mi son sentito così
felice. Da allora non avevo visto l’altro lato
della Chiesa.
Mi ricordo, durante la mia infanzia avevo visto
un suicidio rituale alla tivù.
L’aveva commesso un giapponese, pubblicamente.
Poi, mi ricordo l’atterraggio sulla Luna. E mio nonno,
come giace sul letto. Lo vidi allora per l’ultima volta. 
Un giorno il postino portò un telegramma. Mia madre
piangeva, indomani mio padre partì per la
Cecoslovacchia. Dal balcone assistevamo alla sfilata
dei corazzieri. L’avevo già visto altre volte, ma mai
mi era parsa così bella.
Quando tornò mio padre, a malapena lo riconobbi.
Era calvo, s’era fatto crescere i baffi.
Gli adulti raccontavano tante stranezze.
Per esempio, sul governo mondiale,
e che gli uomini pagheranno con le
tessere di plastica.
A volte, dalla casetta della posta, tiravo fuori dei
volantini, i quali affermavano, che Dio aveva creato
il mondo. Io di tutto ciò non sapevo niente,
vivevo la mia solita vita.
In quella casa oggi abita altra gente, io vado
a ritirare solo l’affitto.
“L’avevo veduto le migliori menti della nostra
generazione” come ossessi dal potere
e dal denaro.
Sui ricevimenti bere insieme ai politici, e dopo
dormire nel parco, alle fermate dell’autobus.
I redattori corrotti riempirsi le tasche,
ricevere decorazioni.
Per fortuna non son diventato direttore,
né redattore, così non devo niente a nessuno.
Il nome di Dio poso sotto la mia lingua, come
Demostene il sassolino.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap