Tóth Imre: Péntek 13.

Egy másik életben,
lehet, hogy aludtál nálam,
a régi lakásban.
A bábszínész délutáni álmából ébred,
utolsó kávét iszik az előadás előtt,
előtte még egyszer bejárja a várost,
ahol egyszer tízezer álmot látott,
sikert, szerelmet, boldogságot,
rájött, ő maga lett a bábu,
a főutcán végig megy a hídig, ahol még
szerelmet nem vallott nőnek,
aztán lazán átlép a korláton,
a derékig érő vízbe zuhan,
rokkantan él még harminc-negyven évet,
ha jót akartok, ne higgyétek el a mesémet.
Istenek, és Istennők
szeretik egymást
bennünk,
nem mi élünk,
hanem ők.

You may have slept at my place,
in the old apartment,
in another life.
The puppeteer wakes from his afternoon dream,
drinks a final coffee before the performance,
walks once more all over town,
that place where he had seen ten thousand dreams,
success, love, happiness,
realised that he himself became the doll,
walks the main street as far as the bridge, where
he’d not declared love to any women yet,
then casually steps over the railing,
falls into waist-deep water,
lives as a cripple for thirty years, or forty,
if you're after good things, don't believe my story.
Gods and Goddesses
love each other
within us,
we're not the ones who live,
they are.