Tóth Krisztina: A fájdalom természetéről,

mely lényegében földeríthetetlen.
Van, aki meg se szólal. Báva
szemmel figyel és dől előre-hátra,
belső ritmus szerint. Vagy jobb esetben

feláll, feldönt egy széket és esetlen
léptekkel kimegy, nem is nézve hátra,
csak fojtva, gondolatban, és a háta
sokáig vibrál még a képkeretben,

nem kér tüzet, nem gyújtja fel magát, merész
ötlete nem támad a síneken,
megy át a hídon, éppen csak lenéz -

- mit kellett volna tennem? Rezzenéstelen
arccal táskámba nyúlni és
rád lőni, mint filmeken?

which defies comprehension, at its core.
Some just stay silent. With eyes that lack
focus, stare and sway forward and back,
to a deep-within cadence. Or,

in best case, stand, shove the chair aside
and, without a backward glance, except
in thoughts repressed, silhouette
aquiver, leave with an uneasy stride,

ask not for a light, to set oneself afire,
no daring thoughts on train tracks,
into the ravine, fleeting dark desire —

— what was I to do? Without cracks
in my cold stare, pull out a piece and fire
at you, in cinematic climax?