Tóth Krisztina: Dosszié

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?

Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy

süt át a fény a színes karikákon:

mint egy templomban, sárga, kék, piros

ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.

Sietni kellett, ötre jött az anyja.

Letolt gatyában ugrált ki utánam,

a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt.

Szerintem klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,

mellettem állt a piros hetesen:

… az ólomüveg, tudod, az ebédlő

és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?

… dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,

színes dossziék a két ablak között,

a vállalattól hozta haza őket…

… én most leszállok, metróval megyek.

Mért lepleződnek le mindig a csodák.

Mikulás. Gólya, Most meg ez.