Tóth Krisztina: Dosszié

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?

Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy

süt át a fény a színes karikákon:

mint egy templomban, sárga, kék, piros

ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.

Sietni kellett, ötre jött az anyja.

Letolt gatyában ugrált ki utánam,

a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt.

Szerintem klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,

mellettem állt a piros hetesen:

… az ólomüveg, tudod, az ebédlő

és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?

… dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,

színes dossziék a két ablak között,

a vállalattól hozta haza őket…

… én most leszállok, metróval megyek.

Mért lepleződnek le mindig a csodák.

Mikulás. Gólya, Most meg ez.

T’ha fatto male? Ma mi stai ascoltando?

Non stavo ascoltando. Disteso supino sul divano

guardavo come la luce risplende attraverso i cerchi

colorati: come in una chiesa, vetro al piombo giallo, blu,

rosso: mai visto niente di simile in un appartamento.

Dovevamo sbrigarci. Sua madre sarebbe arrivata alle

cinque. Mi saltellava dietro con le mutande calate, ero

accovacciata nella vasca, lui s’accosto al rubinetto.

Secondo me è fantastico. Al mattino è anche più bello.

Avevo sedici anni, ne sono passati altrettanti,

stava accanto a me sulla sette rossa;

…vetro al piombo, sai, tra la sala da pranzo

e il soggiorno, quello l’avete lasciato, nevvero?

…Macché lasciato! Quello l’aveva fatto ancora

mio padre, dossier colorati tra due finestre,

l’aveva portati a casa dall’azienda…

… ora io scendo, proseguo con la metro.

Perché vengono svelati sempre i miracoli.

Babbo Natale, la cicogna ed ora pure questo.