Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Tóth Krisztina: Havak éve

Tóth Krisztina portréja

Havak éve (Magyar)

I.
Ahogy gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak.
Terítők függönyök camera obscurái fényporos titokteli fedezéke.
Arra hasonlít ez mikor felidézem a nevetésed a fogaidat a szádat.
Hangok előszobája volt megsüketít gondolnom arra az évre.

Suttogó ruhák éve volt a hóé koraesti vak fellegekkel.
Rövid karácsonyé lecsukott szemü lucskos év volt.
A testé léleké feküdtem biztos voltam hogy nem kelek fel.
Bordó takaró éve volt recés üvegen sárga fényfolt.

Napja világított annak ki a sötétet nőni látta.
Azt akartam hogy hallj meg hogy meghalj egyszer azt is akartam.
Csövek beszéde volt tapéta arca fények ágya.
Forgószél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan.

Meztelenül álltál a lépcsőházban ajtóban zuhany alatt a liftben.
Sírás és rohanás éve volt kigombolt kabáté huzatos nagy lakásé.
Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

II.
Mint a kamaszkor ténfergései végtelen hólepte délutánok.
Csöndje az átaludt rend bútorai a szürkületben.
Éjjeli havazás kéklő halmai közt az árok.
Ahogy a hold kering égő reflektorarc a testben.

Keserű nedvek vándorolnak céltalanul hiába.
Mondtad úgyis a lélek örök monológja.
Minden szerelem képzelt beszéd a hang hiánya.
Mikor egy kihűlt lángnyelv szavait visszamondja.

Olyan régen esett meg minden a lépcsők geometriája.
Idegen kert nyikorgó fái között a szelek malma.
Kipirult hajlongó test salakos üres tornapálya.
Közepén áll és láthatatlan kerekét hajtja hajtja.

Az időnek mi dolga volt velünk micsoda év volt jézusom.
Hosszú fagyoké sálé pilláké hallgatásé.
Feleltem nem hiszem mostanra meg már nem tudom.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

III.
Csöndben sötétben fekve ülve várva aludva éveket.
Éltem mintha a hó alatt mint egy lavinalepte házban.
Távoli szobák lámpaláza idegen arcok villanya égetett.
Mind ami nem vagyok álmoktól kongó üvegtest volt a házam.

Függönyök jégzajlásakor lehető sorsok tükre minden este.
Kigyúló ablak ahogy mozdulnak úsznak a falakon és szobákon.
Át a parkon az olvadó föld a zápor színeivel elkeverve.
Jön a sötét megül a padon kukán a tetőn úton a kavicságyon.

Hány éve már hogy itt lakom ezt láttam mindig minden ablakomból.
A felhős varjúfoltos a tiszta dermedt vizü a fodros égen.
Gyerekkoromból gerlehang a szürkületbe hogy szól.
Balkon ködkürtje volt idáig hallom nem is értem.

Honnan fúj az idő mikor volt az hogy telni kezdett.
Fogyni kihűlni arc téli holdé szerelmesé baráté.
Hogy volt előtte is befelé néző vaksi kezdet.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.


The year of snows (Angol)

I
The way I still picture my childhood hiding-places tents around the house.
The camera obscura of curtain or table-cloth bolt-holes drifted with light and secret things.
Is something like the way I fixed your laugh your teeth your mouth.
The echo-chamber of that year to unlock it now is deafening.

That year of whispering clothes of snow of blind clouds at the folding-in of day.
Of a short Christmas it was a slushing year with eyes shut.
Of the body of the soul I lay sure I’d never rise from where I lay.
The year of the purple bedspread the motley glass its yellow smear of light.

Shining like a sun for one who watched the darkness pinch it out.
I wanted you to hear me and once once I wished you dead and gone.
It was the mumble of the pipes the face of wallpaper the bed of lights.
The long throats of the plumbing gagged with hair along.

You were naked in the stairwell in the shower in the lift.
It was the year of tears of unbuttoned rush in that vast draughted house.
I thought I don’t know perhaps I knew but never quite believed.
It was the year of snows of white untrodden paths and nothing else.

II
The way the teenage me would circle endless afternoons of snow.
The silences the sleeping the furniture of dusk.
The fault-lines in the drifts of snow its midnight blue.
The way the moon span a searchlight face bright in the body-dark.

Is something like the way the bitter useless juices come around and go around.
It’s just the soul its endless talking to itself you said.
Every love a dream of speech the nothing-there of sound.
When it repeats the words of a tongue of flame gone dead.

It happened long ago all of it the geometry of stairs.
The machinery of wind through a strange garden’s keening trees.
A body bent and posted flushed in empty playing fields of air.
Stands in the open wheels and wheels where no one sees.

What did time want with us oh what a year it was and oh.
Of long frosts of scarves of eyelashes silence.
I replied I don’t believe and now now I don’t know.
It was the year of snows of white untrodden paths and nothing else.

III
In silence in darkness lying sitting waiting sleeping for ages.
I lived as if under snow as if the house were avalanched in snow.
I was fevered by the far-off rooms of lamps by far-off faces.
Everything that I am not my home a body of glass of dreams their echo.

Of everybody’s possible end mirrored in the ice-floe curtain.
The windows flare they move and flow across the walls and rooms.
Across the park the melting ground is smeared with all the colours of rain.
Darkness settles on bench and trashcan road and gravel-bed and roof.

How many years since I lived here from every window this is what I saw.
In the cloudy frozen fluffy sky all clear all speckled with crows.
The childhood coo of turtle-doves and how it comes at sundown as before.
The foghorn of the balcony how I can hear it here I do not know.

Where the time blows when did winter’s pass begin.
The wax and wane of the winter moon of a friend’s face of a lover’s face.
That there was something else before that snow-blind start that folding-in.
It was the year of snows of white untrodden paths and nothing else.




minimap